Ne sanyargasd többé szomorú lelkem,
örök fogságban sínylődik testem,
elraboltad szívem, rácsok közt tartod,
oh, csak ne lenne az átkozott mosolyod.
Ajkadon csüngenék, mint ágon a virág,
bájadtól eltörpül ez az egész világ.
Zöldszemed árnyéka átkait szórja
beleestem csapdádba, oh, én ostoba.
Elmennék messzire, messze e világról,
csak hogy kitépjem szívemet rabságból.
Nincs a világnak olyan rejtett zuga,
ahol az emléked elfeledhettem volna
Itt állok előtted, kezemben egy rózsa,
vörösen rikít, mint édes ajkad rúzsa.
Kopogok szívedben, előtted térdelek,
gondolom, egy esélyt azért megérdemlek.