Az üst hevül

Kaján vigyorral ajkadon figyellek,
milyen mohón, esengve söpröd el
az út porát, amerre lába lépked
uradnak és e hév fölé emel
a véreidnek, ám a jellemedből
csupán az ócska korcsulása néz
röhögve vissza rád igen közelről,
habár tükörbe látnod ezt nehéz.

A lelkedet te adtad át cserébe,
hiába fáj, amid maradt kevés,
te csak bolyongsz az üdvöt el nem érve,
a rémeidre nem jön ébredés,
s e balga múlt követve rád ragadt már,
lerázni nem tudod, nyakadba ül,
remegsz, alant midőn a rút pokol vár,
az ördögöd vigyorg, s az üst hevül.