A Sebzett farkas

Vonítanak a farkasok az éjben,
A holdfényes messzeségben.
Szomorúan nézek az egyik után,
Fáj a lába, ezért lassan cammog a többi nyomán…

Össze is csuklik a lába,
Vélhetőleg nem is megy ő tovább ma.
Tovahaladt vonítva a többi farkas,
Ő nem megy tovább, mert a seb a lábán oly hatalmas.

Eleredt az eső, kimosta a víz a sebes lábát,
Reménykedjünk abban, hogy megéli a kicsi az éjszakát.
Felém fordult a kis farkas,
Láttam, hogy a tekintete oly siralmas.

Szomorú a farkaskölyök tekintete,
Nem szabad, hogy a halál ily korán elvigye!
Sírt, sírt, és csak sírt…
A gyengeségtől felkelni nem bírt.

Megpróbált egy halk vészjelzést leadni,
De nem bírt!
Sírt, sírt egyre jobban sírt…
Elmentem: Még jobban sírt.

Magára maradt a kölyök farkaska,
Nem tudni, hogy mi lesz vele éjszaka.
Elbattyogtam haza,
Azon gondolkoztam, hogy fel fog- e épülni még valaha?

Reggel lett, a kölyök nem ébredt,
Mert szétnyílt a sebe, és elvérzett.
Jött egy ember, hogy elvigye
Hogy, gödröt ásson neki, és eltemesse!

Szegény! Már hiába várják a többiek őt,
Magukhoz szólították az égiek a kölyköt.
El is temették az árvát,
Már hiába várja vissza a többi farkas a kis párát.