Mikor elmentél

Mikor elmentél a hóesésben,
Hópehelyként hulltál le rólam.
Néztél, ahogy vonatra szállok,
S Te nem jöttél utánam.

Éreztem, hogy el kell mennem,
Hogy te "vissza jöhess" hozzám.
S torkomban e folytó érzéssel féltem,
-Mi várhat még nélküled még reám?

Elindult a vonat, elvitt engem is.
Velem utazik tovább a bizonytalan jövő,
S ekkor úgy éreztem, hogy megált velem az idő.

Mintha egy régi filmet látnék,
El kell indulnom üres szívvel haza,
S az ablakon kinézve,
Hirtelen fekete-fehér lett a tájkép.

Hazaérkezve el sem hittem, hogy
Ez volt az utolsó utam Tőled.
Kértél, hogy adjak időt Neked,
Hisz Te nem érezted, amit Én érzek,
Mert hirtelen túl zsúfolt lett az életed.

A napokból hetek lettek,
Könnyes szemmel jártam s keltem,
S tudtam; hiányodat elviselni lehetetlen.
A történteket mégsem tudtuk feledni,
Mert még barátként is nehéz volt a szemedbe nézni.

Mondhatnám, hogy elfelejtettem mindent,
Mondhatnám, hogy mindent megbocsájtok,
De bevésődött a múlt emlékeimbe,
És vissza-vissza hozzák még az álmok.
Zárjuk le a múltat, s ne nézzünk hátra,
A múltból születik a jövő,
ezért élnünk kell a mának.

Talán a következő életünkben,
Ott állsz majd az állomáson,
Boldogan és ragyogó szemekkel,
S kérlek majd, hogy soha többé ne menj el!

Mikor elmentél egy januári délután volt.
Mikor elmentél egy csókkal búcsúztál.
Én csak átöleltelek csendesen,
S remegő szívvel füledbe súgtam:-Mennem kell!