Számomra 1956.-nak örökre mandarin illata marad már.

Ekkor én már kilenc éves és negyedik osztályos nagylány voltam, és már sok minden megmaradt ebből az időből az emlékezetemben. Azon az őszön folyton esett, hideg nyugati szelek fújtak és kiscsizmáink mindig sarat dagasztottak. Akkoriban a közeli gazdasági tanya egyik, a dolgozói számára újonnan épült házába költöztünk. Mi gyerekek nagyon szerettünk kint játszani a nagy mezőgazdasági gépek között, amelyek a gazdasági épületek mögött álltak, kint a házak végén. Ám anyánk megtiltotta a sok mászkáló idegen és a baleset miatt, mert az öcsénk fennakadt az állánál fogva a kultivátoron. Nagyobb baja is eshetett volna, ám ekkor ő még a Mária kötényében volt. Erre a csúnya időjárásra ezért emlékszem ilyen élesen, mert a négy kilométerre lévő iskolából sokszor hazagyalogoltam, és majdnem lefagyott a lábam a gumicsizmában, a kezem meg folyton vörös volt a hidegtől. Gyerekként még nem sokat tudtam a világ folyásáról, de az elejtett mondatokból, a feszült ideges hangulatból megéreztem, hogy nagy a baj. A szüleim rendszeresen hallgatták a rádiót, összesúgtak, pusmogtak, előttünk titkolózva beszéltek. Emlékszem egy este Nagy Imre beszélt a néphez a rádión keresztül, semmit nem értettem belőle, de unalmamban én is hallgattam. Apámék idegesek lettek, már nem is sutyorogtak, hangosan taglalták a helyzetet. Azt fontolgatva, hogy ők is felpakolnak és elindulunk a nagyvilágba, de négy kisgyerek terhével és a nyelvtudás hiányával nem mertek nekivágni az ismeretlennek.
Esténként mindig jól bezárkóztunk. Apánk behordta délután a tűzifát, hogy este már ne kelljen kimennie. Éjszakánként puskalövésekre ébredtünk meg, anyánk megnyugtatott bennünket, mondogatta, biztosan itt vannak az oroszok. Rengeteg idegen járt a tanyaközpont körül, mert közel volt az osztrák határ, úgy egy kilométerre. Volt olyan nap, hogy szinte sorokban mentek át a határon, mi meg csak bámultuk a sok embert. Esténként bekopogtak a házakhoz éjjeli menedékért, de a szüleim nem mertek beengedni senkit. Sok ember aludt a tanyaközpont konyhájának ebédlőjében, és a környék szénakazlaiban, és bizony az is előfordult, hogy újszülöttet, vagy még csecsszopót hagytak hátra. Ilyen esetben az egész tanya felháborodott, az asszonyok gondozták az ártatlanokat, míg el nem vitték őket. Ezen az őszön nem sütött a nap és nagy nélkülözésre emlékszem, nem volt cukor, gyufa, és liszt sem a boltban. Nálunk négy gyerek éhes gyomra idegesítette anyánkat. Apám nem pénzben kapta meg a járandóságát, hanem gabonában, nem kis gondot okozva. Főtt a fejük, hogy lesz ebből ennivaló? A határ tárva nyitva, mint az átjáró ház, a kutya nem ellenőrizte. hát átvitte lovas kocsin egy osztrák határ menti faluba és eladta a gabonát. Élelmet és karácsonyra valókat vásárolt. Ezért van az én emlékezetemben 1956-nak mandarin illata, mert ekkor láttam és ettem déligyümölcsöt életemben először. Egy fél zsák mandarin volt a kocsin, és amikor apánk behozta a házba, mindenütt a mandarin illata terjengett. Mennyei illatnak éreztem. Ekkor írtam először golyóstollal, maga volt a csoda.. Sok évvel később tudtam csak meg, hogy magyar ember találta fel. Soha életemben nem ettem annyi csokoládét, és soha nem kaptam annyi ruhám, mint akkor. A faluba érkező külföldi segélycsomagok felbontásakor a rokon hivatalsegéd sokat félretett nekünk. Nekünk, gyerekeknek az ötvenhat nem csak rosszat, hanem, sok újat is adott.
Ezen a karácsonyon anyám maga főzte a szaloncukrot, és mi segítettünk csomagolni, mert a fenyőfa elképzelhetetlen lett volna nélküle. Örökké a felnőtteket hallgatva tanultam meg a disszidens szót is, mert a faluban majd minden családból idegenbe ment valaki. Folyton a Szabad Európa rádiót hallgatták, hátha üzen és életjelt ad magáról a szeretett családtag. Oly távol messze van hazám kezdetű dal, a honvágydal, sláger lett, és az asszonyok sírva hallgatták. Én nem értettem miért, mert azt hittem, hogy aki a távoli országba disszidált az gazdag ember lett és jó élete van, pedig ez nem így volt, mert sokukról soha többet nem hallottak, és hiába kerestették a vöröskereszttel.