Egy felhő szélén, avagy a magányos angyal

Ült a felhő szélén a bájos arcú angyal,
Zúzmara érkezett a késő őszi faggyal.
Az alant fekvő városkát beterírtette,
szomorú szemekkel az angyal azt figyelte.

A hűvös hegyi szellő az angyalt észrevette,
csodálkozva nézett rá, aztán megkérdezte:
"Mondd, te kedves lányka, miért vagy oly bánatos?
Hiszen a Mennyország békés és mámoros."

"Ugyan, mi kell énnekem? Nem béke és mámor,
míg mások az égbe, úgy én a Földre vágyom."
Majd puha ajkait fájó sóhaj hagyta el,
mit a szél felkapott, s messzire vitte el.

A nap egy sugara is megpillantotta őt,
Lágyan megcirógatta a csöndben szenvedőt.
"Mi a baj, kis angyallány? Miért fájó sóhajod?
Hiszen az angyaloknak nincsen semmi bánatuk!"

"Tudom én, azt hiszed, egy angyal nem magányos,
De én otthagytam lent egy szerető családot.
Látom innen fentről síró édesanyámat,
ölelve vígsztalja édes húgocskámat."

Aztán éjszaka lett, ragyogtak a csillagok,
feljött a telihold, és körbepillantgatott.
Végignézett a hideg éjszakai tájon-
Dérlepte sötétség ült a fekete fákon.

És mit látott? Egy angyalt, felhő szélén ülve,
Magányosan dideregve, bánatba merülve.
Lehajtott fejjel, egyre sűrűbben pislogott,
hosszú haja mögött, szemében könny csillogott.

"Nem értem-tűnődött a telihold-hogy lehet,
hogy egy angyal orcáján szomorú könny pereg?"
Nem tudta ő sem, egy angyalnak is szíve van,
és hogyha szomorú, az a szív is megszakad.