Itt maradtam

Csendes a ház ma. A feleségem mosogat, én itt ülök az ebédlő asztalnál. Nézem, mint mindig. Jó nézni, ahogy tesz-vesz. Mióta elhagytam a földi létet, azóta nézem őt, és a családom, nem tudok elszakadni tőlük. Ők nem látnak, de a feleségem tudja, hogy itt vagyok. Titkolja, nem meri mondani senkinek, mert kinevetik, vagy bolondnak hiszik miatta.
Már semmi sem olyan, mint régen, a halálom mindent elváltoztatott a házban, Engem kisemmizett, csak egyet felejtett el kiölni belőlem, a szeretetet. Minden más érzés semmivé tűnt a halállal. Azóta itt ülök az asztalnál, és nézem őket, kísértet lét a büntetésem, mert bennem maradt egy érzés, és ez nem enged elszabadulni. A gyors halálnak ez az ára, hiba csúszik az átalakulásba. Kísértet lettem, kit a házához láncolt a szeretet, és az idők végezetéig itt bolyongok majd, és úgy lakolok meg e hibáért, hogy végig kell néznem a feleségem életét és halálát, a gyerekeimét, az unokáimét, és mindenkiét, aki e házban majdan élni fog. legalább is ezt gondolom, mert nem tudom elképzelni a változtatást.
Most belebújik a cipőjébe, felkapja a kabátját, a kocsi kulcsot, Megy a temetőbe, hozzám, pedig ott csak a sírom van. Én itthon várom, közben bejárom a házat, az alagsortól az emeletig. Kimegyek a kertbe, a két kutya idegesen ugat, nem látnak, de éreznek. Nem ismernek. Szépen lenyírták a fiúk a füvet, a kistóban jól megnőtt a nád, nem baj, legalább a halaknak van hova bújni. Átsuhanok a garázson, be az alagsori irodába, letelepszek egy székre, és várok. Mindjárt jön a feleségem és leül dolgozni, mert adósnap van, sok a könyvelnivaló. Nem szeretek itt. Túl sokat voltam itt az életemben, szinte mindig csak dolgoztam. Nem hittem, hogy képesek lesznek átvenni a munkám, úgy gondoltam, hogy nélkülem megáll a munka, nem tudtam abbahagyni, még akkor sem, amikor már alig léteztem. Magamnak is hazudtam, azt képzeltem, hogy sebezhetetlen vagyok. A jelek megvoltak, de nem volt idő az orvosra, soha nem volt idő. Eljött az a bizonyos este, és végem lett, már hiába vitt szirénázva a mentő, elkéstem. Most meg ez a kísértet állapot, szabadulni kellene belőle, hogy végleg megnyugodjak. Ha létezne egy időalagút, az visszavinne a halálomig, és tisztességesen meghalnék, úgy, mint a legtöbb ember, és a lelkem megpihenhetne az örökkévalóságban.
Na, már itt is van. Bekapcsolja a számítógépet, leül, rendezgeti, válogatja a bizonylatokat. Hirtelen megáll a keze, és hátrafordul, engem néz. Vajon lát, soha nem adja jelét ennek.
– Tudom, hogy itt vagy, érzem a tarkómon, hogy nézel – mondja, és nem fordul vissza.
Meglepődök, de boldoggá tesz, hogy észrevett, vagy megérzett. Jelzek neki, ahogy szoktam. Megemelem a székem és kőre ejtem.
– Nem kell emelgetned a széket, tudom, hogy mindig itt vagy mögöttem. Rájöttem már régen, mert segítettél nekünk átvenni a munkádat. Senki nem hitte, hogy képesek leszünk rá, de amikor észrevettelek a halálod követő éjszakán az ágyam szélén, tudtam, hogy segíteni jöttél vissza.
Szegény, azt gondolja, hogy a munka járt a halott agyamban is. Nem, de nem tudom elmondani neki, hogy annyira szerettem őket, hogy bennem maradt az érzés és ez ideláncolt hozzájuk.
– A fenébe, beszélek egy székhez, ahelyett, hogy dolgoznék!
A kísértet kisuhant a bejárathoz, és kinyitotta a kaput. Megjött a fia és a családja. A négyéves nagylány unoka lépett be elsőnek.
– Látod, milyen ügyes ez a lány – szólt az apja – belül volt a kulcs és kinyitotta a kaput.
– Vékony a keze, könnyen befér – feleli az anyja.
– Nyitva volt a kapu apu!
– Biztos a Mama elfelejtette bezárni.
A kis család hangosan felcsörtet a lépcsőn. A legkisebb a bébi hordozóban az anyján lapul, és a válla fölött kukucskál.
Milyen aranyos ez a kicsi, hogy bámul rám. Vajon láthat? Nem hiszem. Valahogy vissza kellene fordítanom az időt, és újra meghalni, nem jó ez így. Ott vagyok, ahol nem kellene, megzavarom őket. A halottnak a halottak között a helye. A dolgokat itt már elrendeztem, minden megy nélkülem. Unokáknak mindennap emlegetve vagyok, ismernek is képről, a nagyanyjuk úgy beszél rólam, mintha élnék.
Talán, ha sikerülne megszabadulnom az szeretettől, akkor végleg elmehetnék, de nem megy bennem maradt. Valami azt súgja, ha a feleségem is átjön a másvilágra, megszabadulok, és együtt megnyugodhatunk, mint a többi rendes halott. Reménykedek, mert visszafordítani az időt már nem tudom, mert az nekem már nincs. Kivárom, addig meg csendesen megbújok, a házban, a házkörül, a tó partján, mindenütt ott leszek, bárhova néznek.