Búcsúlevél

Nem haragszom rád. Csak ennyi időbe telt, mire rájöttem, hogy nem az vagy, akinek megismertelek. Kedvességet láttam benned, jóságot, szeretetet, törődést, de rá kellett jönnöm, hogy mindez csak múló szeszély, a pillanat varázsa volt. Nem akartam elhinni, hogy csak ennyit jelentek neked, hogy nem vagyok több egy kalandnál, mely megszínesítette a heted, és még most is fáj, ha rá gondolok, hogy neked adtam volna a szívemet. Tényleg szerettelek. De ez a múlt, és én nem akarok a múltban élni, élvezni akarom a jelen minden pillanatát, és ha nélküled kell ezt megtennem, hát nélküled fogom. Egyszer talán eljutok oda, hogy újra gondtalanul tudunk majd beszélgetni, és ha rád nézek, nem szorul össze többé a szívem. De még nem jött el az a nap. Most, mikor a szeretet és a gyűlölet határmezsgyéjén kóborolok, sokszor kívánom, bár soha meg se ismertük volna egymást, bár ne adtad volna nekem az idődet hét teljes napra, akkor talán most nyugodt lenne az életem, és céltalan. Nem tudom meg nem történtté tenni a dolgokat, így hát nincs más választásom, mint száműzni emléked a szívemből, és befogadni a végtelen közömbösséget. Te akartad. Akarom hát én is. Elfelejtelek.