Egy éjfél táj

Aranyló, s pattogó csillagok reppentek az égbe,
remegő sárga fény úszott a tábortűz közelébe.
Még utoljára lepillant a nap az égből,
sárga koronával és bíbor fekhelyéből.
Fekete, apró fehér pöttyös takarója,
melyen őrködik éjjeli alattvalója.

Későre jár, mondtam én,
de ezt is csak az éj felén,
s mintha hallották volna, hogy mit mondok,
lassacskán eltűntek szótlanul a csillagok.
Homály kúszott gyorsan a helyére,
s álmot hozott az emberek szemére.

Fürgén mozgó felhők terültek az égen,
s a hold fénye áthajlott a sötétségen.
A vén diófa lombjait rázva,
mintha számolna, mennyi van hátra.
A távolban, még a torony fénye látszik,
de, már az is csak sötét színben játszik.

Az erdőn át, a dombon túl,
a völgyben, hova szél nem fúj,
láncok hangja zörren át,
kutyák védik a ház falát,
vagy inkább a leveles hangja ez,
ott hol a zúgó szél lengedez.

Dübörgés zengi be a mezőt,
mielőtt hozná magával az esőt,
fátyollal borítja a sűrű erdő szélét,
s mögötte látni szikráinak fényét.
Fojtogatja a tüzet a zápor,
pára és gőz száll, nem pedig por.

Tekeredik a diófa lombjait rázva,
szélkapta levelei a sárban elázva.
Még pislogva fel-feltekint az akácfa lángja,
kihunyni készül, és otthagyna fázva.
Pattogó csillagok helyett most füst, hamu,
a szélhozta levegő is eső illatú.

Csillapodik az égi robaj.
A vén diófában megszorul a sóhaj,
s végül, utolsó levelét a földre hullva,
felkelt a nap a harmaton ragyogva.