Szív

Mi hát a szív?
Egy szerv csupán?
vajh, nem több, mint homorú,
vagy olykor domború
vérkör-közép?

Nyers matéria?
Melyből artéria
hálózat csavarog,
és benne kavarog
az életvíz-vér?

Tán dalos madárka?
Mit borda-ketrecbe zárt a
legfelsőbb alkotó?
Hisz tudta ez gyarló
életünk motorja,
a kismadár dallama,
mi űzi a halált?

Vagy céltábla az?
Mit Ámor, a gaz
oly sokszor lenyilaz?
Teszi ezt más szívvel,
nyilait nagy mívvel
megalkotá.
Ellátja tű-éllel
s szerelem méreggel
Átitatá …

Ettől lesz sok dőre,
Isten esendőre
alkotott embere,
férfija és nője,
oly pajkos és pőre,
egy kevés kis időre
percre, esztendőre,
annyira kába,
hogy bármi lesz hiába,
nem hallgat másra,
csak önnönmagára?
S a délibábra.
Mit másban meglátva
támad oly ábrándja,
hogy lehet hű társa,
és nem csak magába’
kénytelen hallgatni
saját madár-dalát?

Vagy egy kincsesláda?
Mert enyémbe mára
bele van zárva
sok kedves lány árnya,
még többnek ábrándja,
szép szeme és szája,
mezítlen látványa,
esték elégiája.
Jobb és bal kamrába
vérbő sötétbe zárva,
s titkokkal bélelvén
hét retesz védelmét
élvezi mind?

Tán talaj is lehetne?
Hisz megterem benne
a szerelem virága,
a gyűlölet puszpángja,
s megannyi árvácska,
minden szomorú emléknek.
Öntözöm vegyesen
öröm, s bú könnyekkel,
majd, sóhajtott légekkel
a tüdő ad mind ennek
friss oxigént.

Mi ez? Hát nem tudom.
Oly sokszor fájlalom,
hogy, minden bizonnyal
Istentelen.

De dobog. Hadd dobogjon!
Belső kis motorom,
hajtsa életem!

S, ha többé nem dobog már,
a végső számadásnál,
az Úristent, azért majd megkérdezem.