Hóember

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy boszorkány, aki azzal szórakozott, hogy aki szembe jött vele azt elvarázsolta. A napocska, amikor meglátta őt, ijedten bújt el a felhők mögé. Tél volt. Ropogós hó fedte a fázó földet. A fákat kicsipkézte a zúzmara. A madáretetőkön jégcsapok csüngtek. Havasak voltak a fák és a bokrok is. De a banya csak jött szélsebesen a seprűjén. Fekete földig érő ruhában volt, fejére fekete kendőt kötött. Fekete volt még az a három szál haja is. Az orra hosszú volt, szinte leért a hasáig. A szájában pedig csak egy fog ágaskodott. Hát meg kell, hogy mondjam elég ijesztő volt! Egyszer csak szembe jött vele egy farkas. A varázspálcájával rásuhintott egyet, máris csipkebogyó bokorrá változott. Csak úgy hahotázott jókedvében az a gonosz némber! Aztán repült tovább a seprűjén. Arra jött az őzike. A varázspálcájával rásuhintott egyet, máris sombokorrá változott. Csak úgy hahotázott jókedvében az álnok banya! Aztán repült tovább a seprűjén. Egyszer csak odaért a Hóemberhez. Leszállt a seprűjéről. – Na, milyen hóembernek lenni? – kérdezte csúfondárosan. – Nagyon jó! Szeretek hóember lenni – válaszolta csendesen. Kismadarakkal beszélgetek, erdő vadjai látogatnak, nem vagyok egyedül. Nem beszélve arról, hogy milyen szép a tél! Ráadásul csönd van, nyugalom és béke. Jó itt lenni! – folytatta. Ahogy beszélt és beszélt a hóember, a banya egyszer csak a szívéhez kapott.- Elég, hagyd abba!- kiáltotta. Ám a hóember beszélt tovább kedvesen, hisz a szíve tele volt jósággal, szeretettel. A boszorkány egyszer csak azt érezte, hogy ott belül valami a mellkasában szétreped. A szíve a sok gonoszságtól egészen jéggé fagyott. Abban a pillanatban, akit eddig elvarázsolt, visszanyerte eredeti alakját, így az őzike, a farkas és a hóember is. Vajon ki volt a hóember? Elárulom nektek. Egy csodaszép, hosszú, hófehér ruhába öltözött szépséges leány, kinek aranyos szárnya volt. Azonnal felröppent, és mint egy kecses pillangó röppent tova. Vajon hova? Talán éppen hozzátok?

Ki volt ő? Kitaláltátok? /angyalka/