Virág isten kezében

Imádkozni nagyanyám tanított, amúgy kálvinista módra. Nincs térdepelés, nincs keresztvetés, se pap, sőt templom sem szükséges, hisz isten mindenhol jelen van.
− Ki vagyok én istennek? – kérdeztem négyéves fejjel egy este nagyanyámat.
Sokáig gondolkodott, hogy mit is feleljen erre a gyermeteg kérdésre. Azt nem mondhatta, hogy a gyermeke vagyok, mert akkor hogy jön a képbe apám és anyám. Azzal végképp összezavart volna.
− Te virágszál vagy a Jóisten kezében – mondta végül. Aztán betakargatott, és lekapcsolta a villanyt a szobában, hogy a másik ágyban fekvő, nagybeteg anyám is tudjon aludni.
Szerettem ezt az ébrenlét utáni, elalvás előtti időt. Az utcai lámpák fénye gyengén bevilágított a mellettem lévő falra, s a szélben imbolygó fák furcsa árnyakat vetítettek nekem.
Ezekbe bele lehetett gondolni különböző figurákat. Most virágok jöttek elő a képzeletemből. Szegfűk, tulipánok, krizantémok.
− Vajon ezek is gyerekek isten kezében? – tűnődtem. – Vagy emberek, akik, ha meghalnak, virágok lesznek isten kezében? Biztosan. Ezért viszünk mindig virágot a temetőbe. Lehet, hogy anya is kezd már virággá válni?
Aztán elaludtam, mint aki megfejtett egy megfejthetetlen dolgot.
Azóta, persze, nagyon sokszor eszembe jutott, ki is vagyok én. Azt hiszem, istenem nincsen, csak a sok-sok virág gyűlik egyre a kertemben.