Arcok és álarcok

Fárasztó, sűrű napja volt. Alig várta, hogy hazaérjen, és bebújjon a zuhany alá. Úgy érezte, ez a nap fénypontja. Mikor végre csak magával kell foglalkoznia, és végre önmaga lehet. Bevitt a fürdőszobába egy friss, illatos fürdőlepedőt, a ruháskosárra dobta, majd odaállt a tükör elé. Egy dekoratív, kifogástalan, arisztokratikus vonásokkal megáldott nőt látott. Grimaszolt egy darabig, majd elővette a sminklemosáshoz előkészített „kegyszereit”, és nekilátott mindennapos tevékenységének. Kevés folyadékot tett a vattapamacsra – furcsa illata volt, de már megszokta -, és módszeresen körbemosta vele az arcát. A homloka közepétől indult, végig, a hajvégződésektől, el a füle mellett, elfutva az álla alatt, míg szépen visszaért a kiindulási ponthoz. Mikor ezzel végzett, egy speciális krémmel lágyan bekente az egész arcát, szemét lehunyva élvezte a hűvösen bőrébe simuló anyagot. Kinyitotta a szemét, kezét a jobb halántékához emelte, mutató és hüvelykujját összecsippentve, láthatóan gyakorlott mozdulattal elkezdte lehúzni a bőrt az arcáról. S a dekoratív, arisztokratikus vonások alól lassan egy másik arc kezdett kibontakozni. Igen, ezt ma délután háromkor kellett fölvennie. Egy üzleti tárgyaláson vett részt, ahol markáns, határozott elképzeléseit férfias, szigorú fellépéssel kellett alátámasztania, s ehhez ez a szolid smink, ez a kissé legörbülő, pengevékony száj, kontúros szemöldök és erős orrnyereg passzolt. Nem szerette ezt az arcát. A következőt, mely ez alatt bújt meg, már sokkal inkább. Még csak a munka felénél tartott, de máris elővillant egy kedves, szinte kislányosan bájos pofika a hozzáillő seprű szempillákkal. Igen, ez remekül bevált mindig, amikor valami személyes ügyintéznivalója volt.
Sorra húzta le magáról a rétegeket, előtte, a mosdókagylóban gyülekeztek a levetett arcok. Körülbelül negyedóráig tartott a művelet, mint máskor – tudta, hogy már nem lehet sok hátra, már a saját, valódi arca következik. Amit igazán csak ő ismer. Ám ekkor hirtelen megdermedt a rémülettől. Tekintete, mely szintén mindig alkalmazkodott az éppen aktuális „feladathoz”, most riadt és kétségbeesett volt. Nem akart hinni a látványnak. Azaz annak, hogy nem lát semmit. Eltűnt az arca! Hatalmasra nyílt, könnyben úszó szemeit csak egy fehér folt keretezte, egy furcsa, meghatározhatatlan massza. Minden ízében reszketve állt a tükörrel szemben, fogott egy rúzst, s kétségbeesett mozdulatokkal karistolta az egyre homályosuló foncsort.

2005. július 26.