Milyen termékeny nyugalom.
Talán a halhatatlan beteljesülés ideje,
azért ilyen megelégedett.
Harmonikus mozdulni itt most.
Felesleges tevékenységet dédelgetett,
mint gondoskodó szülő, az Idő!
– Még itt vagyunk
a Mindenség
beteljesült halhatatlanságában,
bebörtönözve egymás szívébe,
lelkiismeretébe.
Véredényeink szapora
alagútjai közé befalazottan.
– Itt beszélni már felesleges, nem illik.
Aztán eljönnek szürkésre
koptatott hétköznapok,
– irigykedő s boldogságunkra
féltékeny hangok.
Csak egymásért élni, remélni,
belefeledkezni a Létezés mennyországba
– legfontosabb erkölcsi tett:
Szeretetet kiérdemelve
s becsülve még éldegélni
egy darabig, míg lehet!
Mennyi reménytelen,
mulandó pillanatokon
rágódva az elhibázottság
örökkévalóságát:
többet s biztosabbat
az adott érzelem feltétlen
hűségesküje adhat!
Szívek dobbanó üzenetei
egyetértésben egymás mellett
úgy élnek, mint érett almák
Heszperidák titkos kertjeiben!
S amikor hirtelen kihűl,
darabokra tépődik, mint üres,
semmitmondó fecniszalag,
az adott szerelmes, mindenható
érzelem talán odabent
s legbelül mi is csupán
tetszhalottakká leszünk!
Mind elindulunk
a hosszú érzelem-útra:
Becsapható,
üres ígéretek honába
visszatérésmentesen:
ahol talán megígért csókok
válaszai is megvesztegethetők!
Mögöttem kellene hagyni
a megtöretett létbizonytalanságot,
a zsákutca-bizalmat.
Nagy áldás s ritka szerencse,
ha az őszinte Hűséget,
mely remegteti sejtek alagútjaiban
molekulák vérgömbjeit Igaz hittel,
felemelt fejjel,
mégis emberséges alázattal megvalljuk!
Dobolni, pezsegni,
katlanként forrni, vegyülni,
s eggyé olvadni szeretne a Lélek
s a Szív, ha egymás
bolygó-szemeibe révedezünk!