Leszállt az éjszaka,
a sötétség napszaka.
Elhalványul minden fény.
Csak bogarak kvintettje szól.
Az utcai magas lámpa –
ahogy a város sétánya –
is a sűrű ködbe vész.
A láng benne még pislákol.
A falakon árnyak másznak.
Tompa holdfényben vadásznak.
Rázza a szél a fák ágait,
hogy figyelmeztessen a veszélyre.
Eltűnik az összes körvonal.
A zsibongó utca is kihal.
Egybe folyik az üresség
a csenddel a mai estére.
Rémisztőbb a csend ilyenkor.
A vér bent megfagy, majd felforr.
Szörnyű ez a semmiség,
Várva várni a pirkadatot.
Ám ha az ég vörösbe öltözik,
ember ziháló lelke megnyugszik.
S fellélegezve gyönyörködünk,
nézzük a felkelő Napot.
3 hozzászólás
a szerkezete nagyon tetezsik, bár szerintem, nem mindenhol jön ki…
de mindenesetre a második versszak nagyon tetszik és ott ki is jön a dallam, szerintem.
a mondanivalójában, pedig van valami….
Pár részén nagyon kijön a ritmus valahol meg nem igazán. De amúgy szép vers. Gratulálok
Bátyám! Emlékeztet ez valamire…megfogtál egy hangulatot, ami engem is szokott kísérteni: emlékszel az Emilre? Abból az Éjszakára? És arra a dalra, amit a Bella énekelt a nagykórusos felvételin? Valahol ott lapult ez nekem is a szívem mélyén, látom, neked is. És milyen jól sikerült szavakba öntened! Bár a szavakat néhol túl soknak érzem, de szép, kerek egész ez így.
Ölellek