Oh Leány!
Miért indulsz, és hova?
Hisz tudod, gyűrümön a pecsét Te vagy.
Beleégtél a kezembe, mint a forró viasz.
Kezem ütésre emelném,
de a gyermek, kit karjaidban tartasz riaszt.
Szemeim vérben forognak,
a könnyek fájnak.
Nem tudom elhinni,
többé soha nem látlak.
Inkább menj!
Jobb is, ha elmész.
Kenetre hívom estére a lelkészt.
1 hozzászólás
Eleg összetett a versed, mindezt par sorban atadni nem egyszerü. A legelgondolkodtatobb sor szamomra ez volt:"de a gyermek, kit karjaidban tartasz riaszt." – itt talan arrol van szo, hogy a gyermek nem az iro gyermeke? Talanyos, titokzatos. Tetszett ez a zord hangulat amit ezzel a verssel teremtettel, jo kis iras. Gratulalok,
H.