loptam magamnak, hogy megosszam veled
a születő fényben lévő színeket,
ha újra látlak majd, átadjam neked
A bíbor-vöröset, amely mint a véred
arcod selymébe életet fakaszt.
Szűrkés fehéret és derengő kéket
melyek, mint kis erek a bőröd alatt.
Aranyló sárgát, mely, mint méz csorog
a cseresznye-piros telt ajkaidon.
Barnát és lilát, sötétlő vöröset
mint combjaid között a rózsaszirom
És a nap, ha felkelt, szikrázó fehéret,
mely fényesen csillog, mint a fogaid.
Megosztanám véled, ha újra látnálak
a születő hajnal összes színeit!
3 hozzászólás
Igazi romantikus, szenvedélyes szerelmes vers biztosan véletlen került az “egyéb”-hez. Büszke lehet akihez íródott.
Nagyon szép ver… büszke lehet akihez írtad…
Szép a versed, nekem a talán a “fogaid”- kép nem tetszett annyira, vhogy már annyira felfokozódott addigra a hangulat, úgymond már “comb”ról is szó esett, ezek után a fog már annyira nem érdekel:-) Most ez nagyon pórias megfogalmazás lett, de talán érted, hogy arra gondolok, hogy a vágy terjed valamerre, amerre visznek a színek, s ha a fog még első kép lett volna, akkor nincs vele baj, de már a “telt ajkad” után én már nem akarok fehér fogakra gondolni, mert arról egy fogkrém reklám jut eszembe. Hát még mindig nem sikerült jól megfogalmazni…
Ettől eltekintve nagyon szép a versed, szépek a kapcsolódások, láttam magam előtt ,ahogy “felépíted” a vágyott-szeretett nőt. S hogy mindezt a hajnalhoz kötöd, csak még varázslatosabbé teszi az egészet.
H.