A fák fölött a fellegek,
amint az égi permetet
terítik egyre szét a tájra,
Napot takarva omlanak
a mérhetetlen ég alatt
borongva lelkeinkre fájva.
A kedv ilyenkor oly sivár,
hiszen kies tavaszra vár,
nem arcot áztató esőre,
kicsit mogorva és rideg,
de hát a szél ma oly hideg,
hogy elszaladna majd előle.
Viszont a föld alatt a mag,
ma végre boldogan dagad,
mohón kinyújtja zsenge zöldjét,
nyomán a kedv megenyhülőn,
szemét törölve visszajön,
s a kertemen mosolygva néz szét.
2 hozzászólás
Kedves optimizmust sugall a versed és megújulást.
Kedves Ginko!
Valamibe kell kapaszkodni.
Köszönöm, hogy olvastad.
Barátsággal, Imre