Mérges volt magára. Nem akarta megijeszteni a lányt, s azt sem akarta, hogy bántsa.Elhatározta, hogy kiengeszteli. Az elkövetkezendő hetekben mindig valami ajándékkal tért haza, amit a lánynak hozott. Vele azonban ritkán találkozott. Szemmel láthatóan kerülte. Ugyan ő is későn járt haza, amikor már a gyerekek is aludtak, s Melinda is a szobájában volt. Megpróbált kapcsolatot teremteni a lánnyal az ajtón keresztül, de ez nem sikerült, mert ha fent is volt akkor sem válaszolt szavára. Ilyenkor a kilincsre akasztotta a neki szánt ajándékot, rendszerint egy levél kíséretében, amelyben csak ennyi állt „ne haragudj!". Nagyon bánta a félresikeredett éjszakát, és borzasztóan szidta magát azóta is. Hülye volt, s most bűnhődik. Nagyon bánta, hogy még látni sem engedi, de úgy gondolta megérdemli. Csak remélni tudta, hogy egyszer mégis megbocsát neki a lány. Addig azonban maradnak az ajándékok, a bocsánatkérő levél s a remény. Arra gondolt, hogy ameddig itt van, addig reménye is van hogy megbocsátást nyer. így várt és reménykedett tovább.
Melinda, ahogy a szobájába ért magára zárta az ajtót. Nem akarta hogy a fiú utána jöjjön. Bosszús volt magára azért mert áltatta Andrást. Érezte, hogy a fiúnak fájdalmat okozott ezzel, de sehogy sem tudta rászánni magát. Pedig neki is tetszik, hisz jóvágású, csinos srác, de képtelen volt átadni magát az élvezeteknek. Hallotta, hogy a fiú kopog az ajtón, s érzékelte a hangját is, de nem akart vele találkozni most. Potyogtak a könnyei, és nagyon szégyellte magát. Ezért kerülte azóta is. Pedig András rendszeresen ajándékokkal árasztja el, s mindig egy kis levelet is talált mellette „ne haragudj!" szöveggel. Pedig ő nem haragszik, hanem inkább szégyelli magát, hogy így átvágta. Érezhető azóta, hogy András kerüli, hisz általában későn jár haza, akkor is hamar a szobájába vonul. Éjszakákon azon tűnődik, hogy mit tegyen. Tudta, hogy András békülni akar, de hogy nézzen a szemébe? Nem tudta eldönteni, mit tegyen. Érezte, hogy ez így nem jó, hisz a gyerekek is látják hogy szomorú. Elhatározta, hogy enged a fiúnak, közel engedi magához. Egyelőre azonban erre hiába várt, mert András most tartja a tisztes távolságot, s inkább későn jön nehogy találkozzanak. – Ma pedig beszélnie kell vele, – jutott eszébe, mert Andrásnak alá kell írnia egy papírt, hogy engedi a kislányt a speciális terápiára, így hát figyelte a fiút, hogy mikor jön haza. Amikor hallotta, hogy fordul a zárban a kulcs érezte, hogy szíve kalapálni kezd. Összeszedte minden bátorságát, bekopogott az ajtón.
-Igen?
-Ne haragudj bejöhetek? – kérdezte remegő hangon.
-Persze, valami baj van? – nézett rá András, aki megérezte a hangjában levő izgatottságot.
-Nem, csak alá kellene írnod ezt a papírt.
-Mi ez?
-Hozzájárulás, hogy Panka részt vehessen a speciális terápián.
-Micsoda?«András zavarában egy kukkot sem értett, hisz igazából nem is nagyon hallotta mit mond. Az járt a fejében, hogy itt van vele, most majd megkérdezi tőle miért haragszik rá ennyire. Tudj a hogy hibázott, de megbocsátást remélt.
-Itt van, olvasd el. – nyújtotta át a papírt Melinda, miközben sután állt.
-Nem ülsz le, ennyire haragszol? – invitálta, így a lány az ágy szélre ült.
-Dehogy csak….
-Csak?
-Szégyelleni magam.
-Te? Nekem kellene nem neked.
Olvasni kezdte a tájékoztatót. Gyorsan végigolvasta, de valamit nem értett benne, ezért egy kicsit feldúltan kérdezte:
-Hogy van ez? „Azok vehetnek részt a programban, akik, mint ön is, befizették a speciális gép használatának díját, így örömmel értesítjük, hogy gyermeke elkezdheti a terápiát."
Milyen díjat fizettem be és mennyit? – Értetlenül nézett a lányra.
-Én fizettem be. 70.000 – szólt halkan a lány.
-Mit? Mit csináltál? – ült ki a döbbenet a fiú arcára.
-Befizettem a terápiát. Gyorsan kellett dönteni, mert csak korlátozott hely volt. Nem tudtam veled megbeszélni, de úgy gondoltam hogy ennyi jár a kislánynak, s ha segít a felépülésében meg kell próbálni. Ne haragudj hogy nem szóltam. András nézte a lányt, aki láthatóan meg volt szeppenve, és azt hitte rosszul hall.
-Befizetted? Miből, hisz a kassza majdnem üres. Sajnos az utóbbi időben pangás van.
-Amikor az intézetből eljöttem kaptam valamennyi pénzt. Ahhoz nem is nyúltam – mondta majdnem sírva. Teljesen össze volt zavarodva. Ő azt gondolta, jó amit tesz. Úgy érezte, a kislány megérdemel még egy esélyt, s most András haragszik?
-Mel, te a saját pénzedből fizetted ki a terápiát? Tudod mit csináltál?-András alig kapott levegőt. Csak az járt a fejében, hogy a lány esélyt adott a kislánynak ahhoz, hogy felépüljön.
-Azt hittem, hogy jót! – fakadt sírva Melinda.
-Mel, te adtál a gyerekemnek egy esélyt. Tudod te mit jelent ez? – magához vonta a lányt-Hogy jutott eszedbe hogy a saját pénzedből fizesd be? Az a tiéd!
-De én mit csináljak vele? Itt nekem mindenem megvan, nincs szükségem semmi másra. Úgy gondoltam neki jobban kell. Ez miért baj? Csak jót akartam!
-De hát azt tetted, jót, hiszen esélyt adtál neki. Mel! Mel, te! Te! – András szava elakadt.
Legszívesebben felkapta volna a lányt, és összevissza csókolta volna, de nem akarta megint
megijeszteni. – Te vagy a legjobb ember a világon! – ölelte magához óvatosan. Az járt a
fejében, hogy ez a lány, akinek semmi köze Pankához esélyt adott neki a jobb élethez.
-Köszönöm, Mel, köszönöm. – fakadt ki belőle, s sírva borult a lány nyakába.
Melinda megsimogatta András fejét. Leesett neki, hogy a fiú nemhogy haragszik, hanem nagyon is hálás.
-Ne Dodi ne! Nem tettem én semmit csak azt, amit úgy éreztem tennem kellett. – szólt, s puszit nyomott a fiú arcára.
András felkapta a fejét. Édesanyja hívta Dodinak, ez a beceneve, s most így szólította ő is. Könnyein keresztül nézett a lányra.
-Semmit? Dehogy nem tettél. Mel, te vagy a legdrágább lány a világon, és én, én nagyon szeretlek. – András könnyeivel küszködve próbálta kimondani mit érez. – Jó hogy itt vagy
velem. Köszönöm, hogy ilyen vagy.
Két kezébe fogta a lány arcát, és megcsókolta. Ellenállásra számított, de érezte, hogy az nincs.
-Mel, legyél a feleségem.
Melinda lélegzete elállt. Erre nem számított. Érezte mondani kellene valamit, de nem jött ki hang a torkán.
-Mondj valamit. Bármit, ha nemet mondasz azt is elfogadom, de inkább – András elhallgatott és válaszra várt. – Mel?
-A…a feleséged? – kérdezett vissza elakadó hangon Melinda.
-. Igen az.
-Tényleg ezt akarod?
-Igen, nagyon. Mit mondasz, hozzám jössz?
-Igen,-válaszolta a lány halkan.
-Istenem, köszönöm neked! Nagyon szeretlek.
András átkarolta a lányt, s megcsókolta. Érezte, hogy viszonzást kap. Átkarolta. Forrón, hosszan csókolta, ahol csak érte. Lassan elindult keze a lány pólója alá, s simogatni kezdte. Először bátortalanul, hisz eszében volt még az a félresikeredett éjszaka. Nem akarta ismét elrontani. De, amikor a másik is simogatni kezdte, egyre bátrabban és bátrabban csókolta. Pár perc múlva már a karjai között tartotta vágyának tárgyát, és érezte hogy a lány teljesen az övé. Melinda átadta magát a fiúnak. Élvezte csókjait, ahogy a bőréhez ért a keze, borzongás futott végig egész testén. Nyakában érezte dobogni a szívét, s egyre jobban hatalmába kerítette az érzés, amit még nem ismert. Érezte a fiú kezeit a mellén, combjain. András végigjárta kezeivel a testét, majd ismét a melleinél járt. Megmarkolta, olyan gyengén hogy szinte nem is ért hozzá. A leheletfinom érintésre csókok következtek. Ő hagyta, majd viszonozta a csókokat. Érezte megszűnik körülöttük a világ, kiszárad a szája, elhalványul a szeme. Érzékelte ugyan ami vele történik, de úgy, mintha nem is lenne ott hanem valahol messze, a fellegekben repülne. Agya lüktetett. Átadta magát az érzésnek ami teljesen megszédítette.
-Á – hallotta saját hangját messziről, s elindult vele a világ, röpült valahová. Hallotta a fiú felgyorsult szívverését, lélegzetét. Érzékelte a másik vágytól kifulladó hangját.
-Mel, isteni vagy, csodás – tényleg a fellegekben járt.
Ebben a pillanatban azt kívánta, hogy álljon meg az idő, ne legyen vége soha. Ereje elhagyta, s ernyedten feküdt András karjai között, aki teljesen magához szorította, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon neki. Boldog volt. Behunyta a szemét, s hagyta, hogy a fiú csináljon vele amit csak akar.
András a vágya rabja volt, de arra ügyelt, hogy ne okozzon a kelleténél nagyobb fájdalmat. Amilyen gyengéden csak lehetett, úgy szerette. Ezt az érzést már rég nem tapasztalhatta, hisz felesége ó ta se nkivel n em v olt, s m őst t ökéletes b oldogságot é rzett é s h atártalanul s zerette Melindát. Érezte, hogy a lány viszontszereti, hisz teljesen az övé volt.
-Mel, nem voltam nagyon durva? Igyekeztem minél gyengédebben.
-Dodi, én azt nem tudom, csak azt hogy furcsán érzem magam, szédülök, de mégis jó érzés.
És olyan gyöngének érzem magam.
-Persze kincsem, hisz most minden porcikád az enyém volt, s gyönyörben egybeolvadt velem.
-Elvetted az erőmet?
-El – mosolyodott el András – de neked adtam a sajátomat. Most már mindened az enyém, s mindenem a tiéd, s ez mindig így lesz. Csodaszép álom az egész, amelyben együtt utazunk a
világ végeztéig, ha akarod. Én szeretném, mindaddig míg élünk.
-Én is, ha ez ilyen jó.
-Mindig jobb lesz. Majd megtanítalak arra, hogyan szeress, s én is megtanullak téged szeretni. Lesz rá elég időnk, hisz előttünk az élet.
-Dodi, nagyon vigyázol magadra ha úton vagy?
-Persze, hisz mindig látni akarlak, s szeretni.
-Szoríts magadhoz – kérte Melinda, és amilyen nagyon csak tudott, a fiúhoz simult. Élvezte az ölelést, majd boldog álomba merült.
András gyengéden átkarolta. Hallotta szívverését, érezte az egyenletes szuszogást, látta hogy
a lány elaludt. Behunyta a szemét. Nem érzékelte az idő múlását, de nem is érdekelte most.
Hamarosan ő is aludt édesen, és végre boldogan.
András arra riadt, hogy Zsuzska keservesen sír. Érzékelte a lányt karjaiban. Nem akarta felébreszteni, így óvatosan kicsusszant az ágyból. Gyorsan magára kapta pizsamáját, és futott kislányához.
-Mi történt kicsikém? Valami rosszat álmodtál?
-Nem apu! – Nézett rá könnyes szemmel a kislány. – Ő is becsapott. Azt mondta, hogy nem megy el. De elment, itt hagyott minket. – hadarta kifulladva, könnyeivel küszködve.
András próbálta kibogozni hogy mit mondd a gyerek, de nem igazán értette.
-Ki ment el, ki csapott be kicsim? Miről beszélsz?
-Anyu után Melcsi is elment. Azt mondta, sohasem megy el. De elment.
-Melcsi?
-Igen.
András kapcsolt, kiről beszél a gyerek. Elmosolyodott, s magához ölelte a kislányt.
-Ő nem ment el kicsim, soha nem hagyna el titeket.
-De igen! Gyere! – fogta kézen a kislány és vonszolta Melinda szobája felé. – Bejöttem, és
így találtam látod?
-Zsuzska kicsim Mel itt van, soha nem megy el már. Nyugi babám, nyugi. Alszik még, ott. –
mutatott saját szobája felé.
-Nálad?
-Igen, ott.
-Apu! Úgy megijedtem! Azt hittem, elment, ugye nem is engeded el soha többé? –
hüppögött.
-Nem, persze hogy nem – nyomott egy nyugtató puszit a kislány arcára.
-Valami baj van? – Lépett be Melinda.
-Dehogy, most már nincs. Csak azt hitte elmentél.
-Én? Hová? – Odalépett a kislányhoz. – Hová mennék szerinted? Nekem rajtatok kívül senkim sincs butuskám! – sok-sok puszit nyomott a gyerek fejére. – Én ide tartozom, s soha
nem hagylak el benneteket. Ettől ne félj – szorosan magához vonta a két embert, így mindkettőt át tudta karolni. – N agyon s zeretlek b érmeteket. – kicsordult a könnye. Hagyta,
hagy folyjon, hisz most nagyon boldog volt. Rádöbbent, hogy a kislánynak mennyire fontos az ő személye.
-Mel, ne sírj szívem, most már együtt leszünk mindig, s nem hagyom, hogy bárki bántson. – mondta a fiú olyan lágyan, ahogy csak tudta. Azt akarta, hogy a lány érezze, mennyire fontos számára. András egyik karjával kislányát tartotta, másikkal Melindát, aki nyakába borult és sírt.
Zsuzska megpuszilta a lányt, majd kibújt apja karjaiból és elment. András mindkét karjával átkarolta.
-Mel, nyugodj meg, nem engedlek már sehova sem. Mi már egy család vagyunk. Hallod? -simogatta a lány haját, majd felemelte arcát és megcsókolta.
Melinda lassan megnyugodott. Érezte a fiú szeretetét. Hangjának lágyságából ráébredt, hogy mennyire szereti a párja.
-Dodi, nekem még soha sem volt családom.
-Most már van. Mi egy család vagyunk már. Látod Zsuzska is hogy megijedt. Nem talált az ágyadban.
-Hisz nem is ott voltam – mosolyodott el s könnyeit törölgette.
-Nem, az enyémben, olyan jó volt veled tudod. Tényleg nem voltam durva? Igyekeztem.
-Olyan fura volt az egész, mintha egy álom lett volna.
-Pedig nem az volt. Valóság. Az enyém vagy, csak az enyém. – ölelte magához a lányt András. – Gyönyörűségem! – Felállt, kézen fogta kedvesét.
-Gyere, még éjszaka van, aludjunk még egy kicsit. – Átfutott, megnézte a gyerekeket, mindhármat betakarta, majd a lányt átölelve lefeküdt.
-Mel, vigyázz magadra nagyon. Szépen kérlek. Nem élném túl ha történne veled valami. Mégegyszer már nem bírom ki. – szorosan magához vonta a lányt, aki lágyan simult karjaiba.
-Nem történik semmi, ne félj. Még egyszer nem fog megismétlődni.
-Remélem. Az élet nagyon kegyetlen. Szeretnélek sokáig, nagyon sokáig szeretni, azt akarom
hogy boldog légy. Megérdemled. Te tényleg befizetted Pankát? – eszmélt a délutáni eseményre.
-Igen. Nem hiszed? Miért mondanám? Azt szeretném ha Panka meggyógyulna. Ha ez segít neki akkor megérte befizetni.
-Annyira hihetetlen számomra, hogy te, akinek tulajdonképpen s emmi köze s incs h ózza a saját pénzecskédet rá költöd.
-Van még egy kevéske, ne aggódj. Úgy gondoltam, hogy a többit befizethetnénk a lakásrészletbe. Tudom, most egy kicsit gyengébben állunk.
-Honnan tudod? – emelte fel a fejét András.
-Te is mondtad, meg a múltkor beszéltél valakivel telefonon. Akaratom ellenére hallottam.
Nem hallgatóztam, csak nyitva volt az ajtód. – mentegetőzött Melinda.András megcsókolta.
-Mától kezdve nem titok az anyagi helyzetünk. Hisz a feleségem vagy, neked is tudnod kell mindenről.
-Még nem vagyok a feleséged.
-Hivatalosan még nem, de az nem számít. Számomra az vagy. Reggel megmutatom, mit hol találsz, hogy tudd, ha szükség lenne rá. A pénzedet meg majd megbeszéljük rendben? –
megcsókolta a lányt, forrón, lázasan.
Hirdetés 5. fejezet
By láva