Már régóta nem találkoztam vele. Igaz, rajtam múlott, de valamiért mindig halasztottam a randevút. pedig szeretem őt, és gyakorta vágyakoztam utána.
Most viszont itt vagyok. Csendben szemlélem, először csak állva, majd leülök. Árad belőle a hűvös elegancia és tisztaság, bár az előbbi hamar megváltozik. Ez, ahogy a találkozásaink is, rajtam múlik, azon, hogy mennyire akarom, és milyen mértékig vagyok képes átadni magam neki. Belesimulni, érezni, ahogy átölel. Aktívnak kell lennem, legalábbis kezdetben. Nem lehetek mindig mozdulatlan, bár annak is van varázsa és eljöhet az ideje is. Ki kell tárni a karjaim, hogy ölelhessem, de az egész testemnek, beleértve még a lábujjaim is, mozognia kell. Akkor egy idő után garantáltan jó lesz, sőt fantasztikus, de meg kell dolgoznom érte. Csupán akkor fogom élvezetesnek tartani. Szinte megfiatalodom, minden porcikámat feltölti erővel, energiával. Üde leszek, szárnyra kapok, de nem csak testben, hanem lélekben is. Megfeledkezem a gondokról, bajokról. Kiegyensúlyozottan és derűsen nézek a világba.
Behunyom a szemem és megpróbálom felidézni a korábbi találkozásaink. Nincsenek rossz emlékeim, sőt! Gyakorta nem is értem, hogy miért fog el olykor-olykor a bizonytalanság, hogy akarom-e? Utólag elszégyellem magam és megfogadom, hogy gyakrabban jövök hozzá.
Azonban, talán az eltelt idő hosszúsága miatt, most is hezitálok. Vajon szeretem-e úgy, mint rég? Akarom-e, hogy öleljen? Át tudom-e adni magam teljesen, vagy maradnak bennem gátlások és fenntartások? Jólesik-e, az egész testemre kiterjedő simogatás?
Nem érdemli meg ezeket a kétségeket, mert ő készen áll arra, hogy a maximumot nyújtsa. Bennem van a hiba, egyedül rajtam múlik a beteljesülés és annak jótékony hatása.
Mégis várok, nem akarom hebehurgyán belevetni magam. Fontos kivárnom, amíg én is akarom, sőt még annál is több, kívánnom kell, mert csak úgy érdemes, akkor okoz majd örömöt. Ímmel-ámmal nem érdemes csinálni semmit. Ezt meg különösen nem. Hiszen, nem kényszer, ha nem nyújt élvezetet, akkor hagyni kell. Csábít és csalogat, de a döntést rám bízza. Ezért még mindig várakozó állásponton vagyok.
Óvatosan megérintem. Várom a hatást, mely szinte másodperceken belül jelentkezik borzongás formájában. Még nem tudom, hogy ez kell-e nekem. Kis idő elteltével ismét közeledek hozzá. Most már határozottan jólesik, és tudom, hogy igen. Neki nem sürgős, ő kivár, nem kényszerít semmire se. Mindig meghagyja nekem a döntés jogát. Egyre jobban a vonzása alá kerülök. Elérkezett a pillanat, amikor végre bevallom magamnak, hogy hiszen ezért az érzésért jöttem ide. Vágyom rá, sőt kívánom őt. Tudom, hogy megtart, akkor is, ha ficánkolok, de megengedi azt is, hogy csak úgy lazán és könnyedén, mint egy pihe-puha ágyikóba feküdjek rá, miközben ő körülölel, és a fejem búbjától a lábam ujjáig simogat.
Kell nekem! Igen, akarom őt! Ellenállhatatlan a vágy, amely hozzá hajt. Nincs mire várnom. Elérkezett a pillanat. Most kell belecsusszannom és átúsznom a medence másik végéig.
Igen, erről beszéltem. Most vissza erőteljes kéz- és lábtempóval, majd újra. Már nem számolom a hosszat, a fordulatokat. A helyiség ablakaiból besüt a nap, mely csillog a kristálytiszta vízen. Egyáltalán nem érzem hűvösnek, sőt, kellemesen simogató a hőfoka. Beteszem az arcom a vízbe és kinyitom a szemem. Látom a medence alján levő csempéket. Lassan fáradok. Ráfekszem a vízre, és mozdulatlanul hagyom, hogy szinte teljesen magába temessen, de tudom, hogy nem teszi, megtart. Már nem félek tőle, újra megbízom benne. Lebegek. Remek érzés, csodálatos, nem is értem, miért kellett gondolkodnom, miért hezitáltam, amikor már számtalanszor megtapasztaltam, hogy jó vele, benne és rajta. Édes szerelmem a víz, aki hűségesen vár, hiszen ő még nem csalt meg soha.