Odakinn

A ZONGORISTA

Az egész lakása a levegőbe repült – így kezdődött.
Mint egy gigantikus csillagszóró szikrái pattogtak az utcára a lángoló szőnyeg és függönydarabok. Fellépőruhák, kabátok és könyvek pernyéje lepte el az utat, korom kúszott át az ablakpárkányon, s mászott mind lejjebb és lejjebb, az utcára.
Mire hazaért az éjszakából, csak a ház előtti lámpák fényének hiánya utalt valamelyest a történtekre…
Hitetlenkedve meredt maga elé a megperzselődött ajtóra öngyújtója lángjánál: három hónapos albérlet, benne a televíziója, a páratlan Roman Polanski és Forman gyűjteménye, a mahagóniból ácsolt ágya, s öreg zongorája; az élete…
Ujjai reszketve simítottak végig a folyósóra kihúzott, sárga rendőrségi szalagon:
„Lezárt terület” –hirdette a végtelenségig sokszorosított felirat. Lezárt terület!

„Ismerte?” – kérdezte az idős hölgy. Aszott, csontsovány kéz simult alkarjára.
Mint akibe bolha csípett, pördült meg. Az öregasszony csoszogó léptei csak most ütötték meg, amúgy nagyszerű fülét.
„Hogyan?” – kérdezte, hirtelen zavarában.
„A zongorista urat… benn égett a szerencsétlen.”

„Sajnálom.” – suttogta a Zongorista, valami okból, egészen elérzékenyülve. Összeszorította torkát a fájdalom.
„Részvétem…” – mondta az öregasszony, és megcsókolta a bal arcát. – „Ön is zenész?”
„Szintén zenész…” – válaszolta a zongorista.
„Szegénykém…”

„Felette lakott? – kérdezte kis szünet után. Mindketten a sárga szalagot figyelték. – A huszonkettesben?”
„Ja.” – hazudta, s lassan elsomfordált a helyszínről.

Lezárt terület. Lezárt élet.
Szabad volt!

ZÉRÓ

„Itt az idő. Most történni fog valami.” – suttogta istenke, közelebb hajolva a füléhez. – „Valami” – súgta egyszerre jobbról és balról, az egekből és a kabátja béléséből. – „Meglásd, most történik valami, amit akár vehetsz jelnek is. Mert jelnek küldöm eléd ezt az embert; ezt a félőrült emberi vázat, e lelketlen, más lelkekre éhes szellemtestet…”
„Ne kábíts!” – vetette oda Zéró istenkének.
Némán bandukolt, zsebeibe csúsztatva kezét, oldalán az istenkével.
Kopaszodó, kövérkés porhüvelyét vonszolta felé a sötétségből lassan kiváló lelkecske. Valamilyen jazz-dallamot dudorászott, ujjai ritmusosan ismételgettek egy-egy zongorafutamot szürke farmerdzsekije oldalán…

A kopaszodó alak körbetörölte csillogó homlokát egy finom szövésű, sötét kendővel, belső zsebébe csúsztatta a nedveit őrző ruhadarabot, és benyitott a bárba. Nem először tért be, de aznap este utoljára. Ha tudta volna, hogy így lesz, talán jobban körbenéz, de az ilyesmire mindig csak utólag gondol az ember… így volt hát vele is.
Leült a kifényezett zongorához, és hozzákezdett a munkához…

ARANY

A bárpultnál ücsörgött, unottan tekergetve rózsaszín rágógumiját. Valamiféle bizarr időmérésre használta az élénk színű gumit. Kihúzta, hogy időt nyerjen, és két-három harapással ismét eltüntette szederszín szájában, amikor csak ráunt rögtönzött halhatatlanságára.
Körülötte lassan gyűrűzött a tömeg. Emberek jöttek elő sötét odvaikból, ahová a nap fénye elől rejteztek a hajnal eljöttével, s tűntek tova bársonyszobákba, pezsgős vacsorákra, bűzös vizeldékbe…
Rózsa-vörös körmét az előtte álló Cherry-be mártotta, csak hogy fodrot vethessen a pohárban álló nedű színére. Megemelte kisujját és visszacseppentett az italból egy kicsit a kehelybe. Apró hullámok indultak meg a üvegtó partjai felé körkörösen, egyetlen középpontból, s verődtek vissza milliárdnyi más, megérintett pontból…
Tiszta kommunikáció – villant át vörös parókáján a gondolat, megemelte mutatóujját, s a terem felé perdült a székével…
„Látta?” – akarta kérdezni a mellette elballagó Matematikustóltól, de a rongyokba öltözött alak szemébe nézve semmi értelmét nem látta a kérdésnek…

A MATEMATIKUS

Csak magában ejtette ki a végeredményeket: hatszázhuszonhárom, egy, ismeretlen, nem lehet nagyobb egynél, kétezer, – sosem mondta ki hangosan. Ha azt hiszik, érdekelte, mások is gondolnak-e ilyen matematikai számításokra, mint ő maga, nagyot tévednek. Csak menetelt oda-vissza, a kettes asztaltól a pultig, a pulttól a kettes asztalig (kilenc lépés), a kettestől a toalettig (kilenc lépés), ott egyhelyben topogott (negyvennégy lépés), – osztva kilenccel, az annyi mint 4.88888888, meg kilenc: 13.8888889, szorozva kilenccel = százhuszonöt… Megcsodálta az emberekre aggatott ruhadarabok gyűrődéseit, azokba számokat és változókat képzelt, azokat összeadta, kivonta, a négyzetüket vette, netán hagyta úgy mosódni össze őket, ahogy az ösztönei vitték…
Ha egy lotyó átlagosan négy Martininként megy ki a toalettre, és ott a hólyagja átlagosan 0.355 liter folyadékot ereszt ki magából, az alkohol felszívódásának mellékhatásait elhanyagolva, mennyivel nagyobb a veszély annak, hogy halálra issza magát, ha két pohár bor fogyasztása után megy ki minden alkalommal, és ekkor a szervezete alig 0.12 liter folyadéktól szabadítja meg…

SZELLEM

Másként is történhettek volna a dolgok (az ő számára mindenképp), de a lényegen lényegében ez sem változtatott.
Besurrant a lépcsőházba és a sötétben megindult az emelet irányába. Keze még érezte a lakkozott korlát hűvös tapintását, talpa szinte eggyé olvadt tornacipője gumitalpával…
Nagyokat lélegzett a hideg levegőből, megropogtatta izületeit és vaskos bankókötegeket képzelt egy nagy táskába.

Egyszerű, hétköznapi zár volt, semmi extra, amolyan zenészeknek való búcsús-zár.
Kattant a zár, s Szellem óvatosan belökte az ajtót…

Egy elemlámpa fényénél kezdte átvizsgálni a lakás bútorzatát, tartozékait: egy hatalmas ágy, egy öreg zongora, egy döglött vízipálma, a sarkokban hangszórók, s a modern cucc alatt CD-k és DVD-k százai. A legalsó, még nem telített sorban álló lemezeket egy hatalmas négyzetet formázó gyertya támasztotta meg . Kékesszürke testéből világos kanóc meredt az ég felé…
Szellem skatulyát vett ki a zsebéből és gyufát gyújtott:

A szőnyeget, mintha csak víz öntötte volna el, halványkék lángokkal borította be a napok során rászivárgott gáz. Szellem még megragadott egy Polanski lemezt, aztán ő is lángra kapott.

A BOLTVEZETŐ

Hidegre fordult az idő. Ezüstszín felhőfal kúszott délkeletről a város irányába.
Arany kuncsaftra várt a park mellett. Leveleket kavart a szél, s sodort a macskaköves útra. Kis halmokat rakott a padok mellé, az utcai szemetes konténerek sarkába.
Senki nem jött.
Kettőt koppantott tűsarkújával, hogy lerázza a cipő orrára tapadt vizes leveleket, aztán hazaindult…

Egy kis kávéház mellett vitt az útja, melynek ablakából középkorú, sovány, kecskeszakállas férfi meredt ki az éjszakába.
Arany megállt, s kérdőn rápillantott. A vendéglős szorosabbra húzta nyakán a kockás ing gallérját, Arany meg egyszerűen tovább sétált…

ZÉRÓ

Zéro egy közeli erkélyről figyelte, mint vág keresztül a kihalt négysávoson, s tűnik el a füzek árnyékában. Még hallotta pár másodpercig cipőinek kopogását, aztán csend lett…
„Mit gondolsz?” – kérdezte istenkét, de az nem felelt. Száraz leveleket gyűrt össze, zúzott porrá, s igyekezett összegyűjteni minden darabjukat egy maszatos üvegpohárba. „Kellene bele egy kis víz…” – mondta istenke, majd felállt és újabb levelekért indult…
Zéro megkapaszkodott az erkélykorlátban. Egyenes karokkal tartotta magát, a hideg vasat markolva, aztán nagy levegőt vett és átlendült a korláton. Kintről nézve valamivel ijesztőbb volt a két emeletnyi mélység, de Zéro nem zavartatta magát. Háromszor megperdült, míg biztos fogást nem talált a kovácsoltvas-levelek fekete testén, aztán megindult lefelé…
„Várj!” – kiáltotta istenke után, mire az megtorpant. Kezében már egy csokorra való levelet szorongatott, melyek színes legyezőként terültek el ujjai között… – „Menjünk a belvárosba!” – kérte, s elindult az ellenkező irányba…

A MATEMATIKUS

Harmincegy, harminchárom, harminchat, negyvenegy, negyvenhárom, negyvenhét, ötvenkettő, ötvenhárom, ötven… – az utca két oldalán futó lámpasorok hirtelen megálltak, ragyogásuk eltompult, a járdák sötétségbe burkolóztak.
A Matematikus megállt, és az egyik lámpaoszlop tövében kuporgó alakra bámult.
„Tizedesvessző.” – döntötte el végül, hová is tegye a szokatlan látomást, s már számolt is tovább…

Kiért a térre, és várt. A tizenkettes megállóban.
Ha a busz már háromnegyed órája késik, jelentheti-e azt, hogy veszít minden megállóban a menetrendszerinti idejéhez képest négy percet, netán ötöt, s két percen belül mégis megérkezik? Késhet-e ennyit, ha a sofőr munkaideje este nyolctól tizenegyig tart, s összesen tizenhat megállónál kell lassítania, összesen négy körben?

Nem. A busz más miatt nem ér ide…

A BUSZ

„Mit gondolsz?” – kérdezte Zéro istenkét, kabátja zipzárjával bíbelődve. A buszsofőr már húsz perce a hátsó kerékkel vacakolt, s álló motorral kezdett egyre hidegebbé válni az este…
Arany kihúzta rózsaszín rágógumiját (időt adva a sofőrnek), majd nyelvével óvatosan elkezdte visszatekerni a szájába. Mosolyogva nézte, hogy lassulnak le az autók, tompulnak el a híd fényei, aztán hogy lódul meg minden, mintha csúzliból lőnék ismét a nagyvilágnak. Nem sok jutott neki mára, de élt, s meg sem fagyott, így elégedetten tekintett vissza az estére.

„Mit gondolsz?” – kérdezte ismét Zéro istenkét, aki ezúttal sem méltatta még csak egy „Hopp!”-ra sem. – „Milyen a csaj?”
Istenkének nem tetszett. Nem szerette a hosszú lábakat, különösen piros harisnyában nem. Nem volt az ideálja…

„Mehetünk!” – morogta a sofőr, és visszamászott a volánhoz. Szórakozottan megpöccentette a feje felett himbálódzó illatosítót, majd végre-valahára elfordította a kulcsot. Hangosan felbőgött a motor, s elindultak a tizenkettes buszállomásra.

A Matematikus fellépett a buszra, és jegyet váltott: négy lépcső előre, három hatvan a jegy, az első szabad helyig hét lépés.
„Három egész hat” szorozva néggyel, az: tizennégy egész négy; osztva héttel: 2.15714285. A piros harisnyás előtt két szatyor: 2 és 2.15 – majdnem tökéletes egybeesés.
Mint aki egy gyenge vicc poénját sütötte el magában, gúnyosan elmosolyodott, majd magában tovább osztott-szorzott…
Eltette a menetjegyét és lekuporodott a negyedik sorba.

S

Utolsóként kapaszkodott fel az épp csak lassító járatra. Térdeire támaszkodva kapkodta a levegőt, tüdeje sípolva tiltakozott a további terhelésekkel szemben. Lassan felegyenesedett, és elsimította magán gyűrött holmiját. „Kapaszkodni!” – kiáltotta a sofőr és gázt adott. Nem az utasokhoz szólt. Nem az ő utasaihoz. Nem is nevezte volna őket utasoknak. A vállalaté voltak, a vállalat kaszált azzal, hogy rozoga járataira merészkedtek azok az emberek.

„Hol vagy?” – keresett valamit / netán valakit S, kezdetben csendesen, később egyre hangosabban. Négykézlábra ereszkedett és megindult a busz hátulja felé. – „Hol vagy? Hol vagy?” – ismételte szüntelen a kérdést, akár valami vallási mantrát. – „Mutasd magad! Tudod egyáltalán, ki vagyok? Hová bújtál? Létezel?”
Megállt, és komótosan végigmérte az utasokat, „Őt” keresve. Érkezte láttán a Zongorista az ablak felé fordult, s gondolatban láthatatlan falat vont S és ő közéje…
„Itt vagy?” – kérdezte a Zongorista ülésénél lassítva, s hirtelen ötlettől vezérelve bekukkantott a jazz-zenész kabátja alá is.
„Te vagy?” – bámulta meg istenkét tágra nyílt szemekkel, de mikor látta, hogy az szóra sem méltatja, tovább ballagott.

„Mit gondolsz?” – kérdezte Zéró hallgatag útitársát, s állával a földön kutató fiú felé bökött. Istenke egy szemvillanás alatt tűnt tova a párás ablaküvegen keresztül. Zéró még látta párszor átbucskázni a feje felett, aztán beleolvadt a ködös éjszakába…
„Most mit gondoljak?” – tette fel a kérdést magának, s minthogy eddig sem kapott kérdéseire semmiféle választ és most sem, ráébredt, nincs is akkora szüksége istenkére.
„Viszlát.” – intett hátra az egyre homályosabban kivehető alaknak, s úgy tűnt, mintha ő is visszaintett volna…

„Hol vagy? Hol vagy?” – És S egy pillanatra felnézett, s meglátta Arany vörös tollboáját. – „Valahol lenni kell! – mondta nem éppen Aranynak, de úgy Arany felé. A lány összébb vonta mellén fehér ingecskéjét, és lassan belefeledkezett a villámsebesen tovasuhanó villanyoszlopok látványába.

Abban a pillanatban a Matematikus is az oszlopokat számolta.
Ugyanoda néztek!

„Tizennegyedik állomás!” – kiáltotta a sofőr és kinyitotta az ajtót…
„Tizenötödik!”
„Tizenhat!”

Összeszedték a holmijukat, és lekászálódtak az autóbuszról. Arany haza indult, s most először: a kockásinges boltvezetőre gondolt a kirakatüveg másik oldalán. Cipősarka egyenletes koppanásokkal sürgette, ösztökélte nagyobb tempóra, hogy elérje még a Tízes Híreket, „mindent, amit tudni érdemes a nagyvilágról”.
A Zongorista jó éjt mondott az elnéptelenedett városnak, s elindult, csak úgy valamerre; át a központon, végig a tóparton, a kókadozó füzek közt.
Ki kellett egy kicsit szellőztetnie az agyát, nem bírta volna elviselni a négy fal, a zárt ajtók mögött létező élet magányát…
„255 oszlop. 255.” – suttogta a Matematikus. – „Mínusz hét, meg a három árnyék a pad mellett… de az egyik még csak serdülő árnyék… talán egy gyerek… Nem szeretem. Nem szeretem a gyerekeket…. Egész öt, meg kettő…”
„Egy zéró vagyok!” – tört ki Zéróból a sírás, s arra gondolt, mennyire hiányzik neki az istenke…

SZELLEM

Mikor már senki nem láthatta, Szellem kiszakadt a nagydarab sofőr testéből, és nyugatra indult: a bank irányába.
Pénzzel tömött táskákat látott maga előtt, nagymellű lányokat és egy gyönyörű sportautót…
De megtorpant egy pillanatra, mert meglátta azt a srácot…

Csak ő maradt a busz közelében…
„Hol vagy? Hol a kapcsolat?” – kutatott téren és időn át. Kereste szemével a láthatatlant, szimatolt, hátha megcsapja orrát a szagtalan illattalansága…
Tudta, hogy létezik, de fogalma sem volt, merre kellene keresnie. Elhevert a ködtakarta ,szűz hóban és saját létére gondolt: arra a hatalmas térre, mint fehér papírra, s a rajta rohanó parányokra, az autóbuszra, azokra az emberekre… mint megannyi gondolat és betű. S görcsbe rándult, a faggyal birkózó testére, arra a különös-fura, kanyarokkal tűzdelt, önmagába soha vissza nem térő mássalhangzóra: s érezte a szálakat. Aranyos fénnyel izzottak, kötöttek össze minden élőt és élettelent. Szellem mellé heveredett, s különös titkokat mondott el a jövendőről:

Arról, hogy ma már senki nem beszél a másikkal, s arról, hogy vajon miért is van ez…