Az éjszakának sosem lesz vége

Lili aznap korán ébredt. Rögtön eszébe jutott, hogy délután, munka után Zsófival lesz találkozója. Jó is lesz, gondolta, végre elmesélhet neki mindent. Zsolt még az ágyban szuszogott, kiment a konyhába, a pohár tej mellé semmit sem evett, az elmúlt nap stresszei megtépázták idegeit.
De hiszen egy bántalmazóval élek. Zsolt bántalmaz engem, ezen járt minden gondolata. Az ilyesmi nem látszik elsőre, hosszú idő, míg rájön az ember, hogy bántalmazó kapcsolatban van. A tegnapi konkrét esemény kinyitotta a szemeit. Elsietett a reggeli készülődés után, rövid utazás a reggeli dugóban, munka aznap sok volt, ujjai el is fáradtak, annyit pötyögött a gépén. Mind a nyolc ügyet elintézte, kinyomtatta és átadta a főnökségen. 4-kor elhagyta az irodaházat. Kicsit csöpögött, de nem érdekelte, meg úgysem volt ernyő nála. Végig gyalogolt a Váci utcán, és pontosan időben odaért, Zsófi barátságos mosollyal fogadta, ő egy nagyot sóhajtott, és legyintett.
– Mi van szivem? Történt valami baj?
– Áh, ne is mondd! Ez… nem normális! Egyszerűen… – és fejét csóválva csak mosolygott kínjában.
– Mondd, mi van!
Beültek a bárba, a félhomály és a halk, kellemes zene segített Lilinek feloldódni.
– Te! Hogy ez miket csinál?! El sem képzeled! Otthon dolgoztunk, én hazavittem pár ügyet, ő meg tudod, a szokásos táblázatokat szerkesztette. Ismered azt a mukit, tudod, a negyedikről, az irodában. Írom, írom a határozatot, erre ez beszól nekem. Elkezd kritizálni, majd dirigál. Összehord mindenféle hülyeséget, mert mint tudjuk, ő a nagyokos. És hiába kérem, csak nyomja a süket dumát. Iszonyúan felidegesített. Nem tudja, hogy nem szólunk bele egymás dolgába? Az még oké, de engem sem hagyott ki, tudod mit vágott a fejemhez? “Pazarolsz. Lili, te nem vigyázol, túl sok papírt használsz, félre nyomtatsz, és kidobsz egy csomó lapot. Csődbe fogunk menni, meglátod!”. Na most mit tegyen az ember, szóltam a főnöknek.
– Júj, ez izgi! És?
– Hát tudtam, hogy nem szokása, de mégis megpróbáltam rávenni, hogy intézkedjen. Mondom, mondom mi van, és elképesztő mit tett. Nem fogod elhinni! Nem találta kifogásolhatónak. Én meg hiába érveltem. És tudod miket mondott! Rám zúdított ilyen vádakat. Mert te ilyen, meg olyan vagy. Egészen ledöbbentem, mit nem értett az egészből semmit. Hülyének nevezett, meg aki kettőt nem tud lépni őnélküle. Na, mondtam, még engem hord le mindennek.
– Hát elég fura…
– Ja. Gyorsan utánaolvastam, valami leírást kimásoltam, és azzal érveltem. Férfi létére baromi hisztit csapott. Egészen mély, személyes sértések voltak azok. Majd közölte, bemegy, bepanaszol, és kirúgat.
– Húha… jó mérges lehetett!
– Az, borzalmasan.
– És te mit tudtál csinálni?
– Mondtam, még oka sincs rá. Majd utánanéz, ezt mondta.
– Ajaj…
– Azóta nem írt. Aztán kutatni kezdtem. A cégnek van egy szabályzata, mely leírja, hogy a vezetőség nem köteles a dolgozók konfliktusait rendezni. Na, rögtön írtam a főnöknek, most látom, hogy ez van, elnézést, nem néztem utána.
– Jól tetted, így korrekt, rendes csaj vagy.
– Válasz ugyan nem jött, de valamire rájöttem. A főnök csak azt mondta, nem kifogásolható. És csak agyaltam, törtem a fejem. Hogy is van ez? A szabályzat nem írja, mi kifogásolható, tehát akkor mit néztek meg?
– Nem semmi. Csak alaposan felhúzott.
– Sajnos, ha jelzi, mi a szabály,, én sem mentem volna bele a vitába.
– Nem baj, fel a fejjel, Lilikém, és hogyan tovább?
– Zsófi, én úgy érzem, ha valakit sért valami, azt érteni kell, alapvető, hogy ami egyiknek nem sértő, a másiknak az lehet. Ezt belül tudnunk kell, elfogadjuk, hogy neki akkor is sértő, ha azt mi sehogysem érezzük annak.
– Lilikém, te jó ember vagy, engedd el, lépj túl rajta, én szeretlek, ismerlek, mennyi jóságot, szeretetet adsz, és nem érdekből, figyelsz másokra, törődsz másokkal, hagyd őket Istenre, aki itt nem hozza tisztába dolgait, odafenn már késő.
– Várj, jött valami – elővette a mobilt. – Nézd csak, azt írja, csak hivatalos ügyekben áll rendelkezésre, mint a többieknek is. Szerinted válaszoljak?
– Persze, ha nem hivatalosan mondott rólad mindent, akkor még rendeznie kell a konfliktusotokat, írd vissza, reagáljon a bocsánat kérésre!
– Mindjárt… Oké, megvan.
A pincértől két kávét rendeltek, Lili egy meggyes rétest is. Csendben voltak. Lili arca megtört, nyúzott volt, majdnem sírt.
– Zsófikám, tudod, mennyire fáj az egész? Azok a mondatok! Még csak nem is igaz egyik sem. Én szeretem a munkahelyemet, a főnökömmel is minden rendben, hogy most mi van, felfoghatatlan! Ilyen mérges sosem volt. Segített a munkámban, jó, nem tudtam, hogy nem avatkozik be a munkatársak közti dolgokba. Azóta is ezen jár az agyam, és újra csak rosszul vagyok. Miért ilyen?
– Annyira ártatlan és tiszta a lelked, nincs baj, ha most fáj, és bármeddig fáj, te jó leszel, és hidd, hogy a szenvedés csak még tisztábbá tesz. Jaj, ne sírj.
– Megint ír! …Azt, hogy köszönöm, rendben van, meg lezárja a témát. Na, jól van, azért ez jólesik. De várj! Leírom, milyen fájdalmat okozott – mobilját egész közel emelte szeméhez, a félhomályban arcát fehér fény világította be, látszottak szeme alatti mély karikák, és megviselt arcán a fájdalma.
– Mit írtál szivem?
– Azt, hogy fáj. Meg amit érzek. Úgyse válaszol. Tudod, lezárta, meg csak hivatalos, meg minden.
– Fel a fejjel, tudod a mondást, csak az a lényeg, aki szeret. Bocsáss meg neki, ő is ember, tele tévedésekkel, hibákkal, ahogy te is, én is, mindenki. Mi is hibázunk, ugye Lilikém?
– Ja…
Jót nevettek ezen, Lili nevetése sírásba fordult, majd keserves zokogásba.
– Most meg mi baj? Már túl voltál rajta, ne csináld édesem, csak rontasz az állapotodon…
– Igen… pont… ez az… még betegebb leszek… és meghalok… – és csak sírt, előrehajtotta fejét majdnem a hasáig, hosszú szőke haja eltakarta arcát.
– Itt egy zsepi… kérlek ne sírj, megszakad a szívem…
A zene elhallgatott, közben odakinn besötétedett már, a bárban csak ők ketten voltak, a pultból a helyes fiatal pincér srác aggódva figyelte a két nőt, közben egy üveg poharat törölgetett, fehér szalvétával szép fényesre. Letette, és elindult feléjük.
– Segíthetek valamiben?
– Hát csak el van keseredve, tudja, milyen nehéz manapság az élet!
– Ja, igen, értem, az nem könnyű. Csak szóljanak, ha valami van, ha tudok, segítek. Hozzak még egy kávét? Rétest?
– Nem, most nem, majd legközelebb.
– Rendben, várom önöket, addig is minden jót!
– Milyen rendes, látod, drágám, fel a fejjel.
Még szipogott kicsit, könny borította arcát szárazra törölte, kiegyenesedett, hátradőlt, és becsukta szemét. Zsófi már komolyan aggódott. Tudta, ez nem lesz jó, Lili mindent a szívére vesz, és már így is évek óta rosszul van, két hete csak nagy nehezen lehetett lebeszélni az öngyilkosságról, és már kezdett javulni, naponta mentek sétára, jó hosszú utakat tettek, a depresszióból csak most kezdett kijönni. Pislogás nélkül meredten nézte barátnőjét, megfogta a karját és egészen közel hajolt. Lili ránézett, majd a földre, és újra belesüppedt a székbe, teste úgy csuklott össze, mint egy rongybaba. Zsófi felállt, karjánál fogva felállította, és kivezette a bárból. Egymást átkarolva lassan mentek végig a Deák térig. Majd elsétáltak egészen a Vásárcsarnokig. A parkban leültek, enyhe szél lebegtette hajukat, összebújva hallgatták egymás szívverését.
A Hold fényesen megvilágította alakjukat, csak a villamosok nyikorgó jajgatása hallatszott néha. És ez ilyen. Ki tudja, hol és milyen sokan vannak ebben a percben, akik sírnak, akiknek fájdalmára nincs vígasz. És az éjszakának sosem lesz vége.