Viccek

A spontán, helyén való beszólásokon mindig jobban tudtam nevetni, mint az úgynevezett vicceken, amelyeket azért „gyártottak”, hogy nevessünk rajtuk.
Bár hála Istennek egészségesnek születtem, sohasem értettem mire jó élcelődni a siketekkel, vakokkal, sántákkal, kancsalokkal és egyéb más fogyatékkal élőkkel.
Az úgynevezett „disznó” vicceket közönségesnek tartottam.
„Az anyós úgy jó, ha porhanyós” és a hasonló lekezelő, lenéző, megalázó poénnak szánt megjegyzéseket se tudtam értékelni.
A rendőr viccek se jöttek be, annak ellenére sem, hogy nem volt a családomban rendőr és teljesen kívülálló és érdektelen vagyok ebben a témában.
Aztán voltak a cigány és a zsidó viccek, na meg a skótok. Sajnos, vagy szerencsére ezek se nyerték el a tetszésem.
Bár bizonyos mértékig figyelemmel kísérem a politikai helyzetet – nem vagyok egyik pártnak se tagja és szakértőnek se tartom magam – de itt is találkoztam már olyan „viccekkel”, amelyeken nem hogy nevetni nem tudtam, de legszívesebben sírva fakadtam volna, így aztán hamar át is váltottam egy másik csatornára.

Akkor min tudtam, tudok nevetni? Például a saját hülyeségeimen. „Mert magamat kigúnyolom, ha kell”. Tetszettek az úgynevezett faviccek, persze azokból se mind.
Azok a viccek, amelyeket érteni kellett, nem mondták ki a lényeget. Ilyen volt például az egyik kedvencem, amin képes voltam még évek múlva is nevetni, látva a másik arcán az értetlenséget, a döbbenetet.

A viccet úgy kell előadni, hogy „tudod-e mi a legújabb módi?” A másik néz értetlenül, majd ha azt mondja, hogy nem, akkor: „egy nő és egy férfi áll egymásnak háttal” némi szünet szükséges, míg az illető megpróbálja végig gondolni, hogy vajon ebből mi lehet? Majd a folytatás, „és mindegyik akkor megy el, amikor akar.”

Reakciók:
– És?
– Mi ebben a vicc?
– Ne szórakozz velem!
– Ezt nem értem, mi az, hogy elmegy?
A kategóriájában nálam ez tarolt.

Viszont nagy kedvencem volt ez is. „A föld alatt 20 cm-re van egy zöld kőevő.” – kis szünet után: „mi történik, ha átfúrjuk a földgolyót és ledobunk egy követ, az meddig esik?” – ismét szünet. Az illető kérdően néz, látszik rajta, hogy fogalma sincs róla. Majd: „20 cm-ig, mert azután megeszi a zöld kőevő.”

Már hosszú évek, talán évtizedek óta nem sütöttem el egyiket sem, de megmaradtak bennem. Az egyik erotikus, a másik bizarr, de egyik se sért senkit, legfeljebb nem nevetnek rajtuk.