Fakó a Hold az őszi éjszakában,
siratja lankadó hevét a nyárnak,
a csillagok közé vegyülve lágyan,
szomorkodón a júliusba vágynak.
A vágtató idő tovább rohanva
teríti szét a köntösét a rétre,
derét borítja már a hajnalokra,
szerelmemet vadul sodorja félre.
Hiába, mind a csókjaink fagyottan
didergnek ajkainkra ráremegve,
s az elhaló szavunk a csillagokban
bicsaklik által és kicseng örökre.
De itt belül szerelmemet megőrzöm,
talán jövő nyarunkra újra eljön.
2 hozzászólás
Kedves Imre!
A befejezésnél ott a remény!
Tetzsett nagyon!
Barátsággal:sailor
Szép,napot!
Örülök, hogy tetszett, kedves sailor.