Bábel – II

A lakásunk mellett elhúzó és vijjogó szirénák egyre sűrűbbek és hangosabbak. Lehet, hogy csak én érzem így? Hallási képességeim korlátozására törekszem.
Ablakunkon kitekintve, mely városunk egyik legforgalmasabb utcájára néz, (lehetőleg elnyomott) szomorúsággal észrevételezem, hogy a kukatúrás „művészete” egyre kifinomultabb -, jobb szerencséjű halandók szándékos szaglási képesség-csökkenésével egyenesen arányosan.
S ha már az érzékeléseknél tartunk, látóképességünk is romlásnak indult, értem ezalatt látásunk azon képességét, mely segítségével környezetünk történései bejutnak agyunk megfelelő területeire, netalán tudatosulnak is. Mindig is szelektívnek volt nevezhető e látás, manapság azonban ego-szelektívvé nőtte ki magát. Élek a gyanú-perrel, ez is az önvédelem egy beváltnak talált formája.

Biológiai organizmusok (is) vagyunk, személyes energetikai zónával, mely ideális esetben 3-4 m átmérőjű. Ha e körön belül kerül egy idegen organizmus, génjeink programja szerint ezt támadásként éljük meg, tudatalatti szinten (utazás, vásárlás, munkahely, stb.). S ha támadás, beindul belső „boszorkánykonyhánkban” a nagymértékű adrenalin-termelés, pszichikai szinten az „üss vagy fuss!” program. A gorombáskodás, ebbe belegondolva, korántsem különös viselkedési forma.
Végeztek kísérleteket állatokkal. Ha kis helyen, tartósabb ideig együtt tartanak sok állatot (emlősökkel végezték), azok agresszívvé váltak, egymásnak estek, a tragikus végkifejletig is fajultak a helyzetek esetenként.

A folyamatos védekezési-mechanizmusok említett fajtája csak aprócska szegmense mindannak, amire életünk során rákényszerülünk. Csoda-e, hogy nem marad elegendő figyelmi egységünk a kifelé tekintésre?

Apró és kiterjedt programok ezrei, melyek folyamatosan befolyásolják gondolatainkat, érzéseinket, cselekedeteinket. Vannak köztük nélkülözhetetlenek, születésünkkor már meglévők, s vannak olyanok, melyeket korunk előrehaladtával szedünk össze, s nem feltétlenül válnak hasznunkra. Némelyik piócaként kapaszkodik bele számos más, fontos programunkba, teljesen áthangolva azt.

Gúzsba kötöttségként is felfoghatjuk befolyásoltságunk mértékét. Nagymértékű kötöttségeink következtében sokan úgy érzik, ki kell szakítaniuk magukat kibírhatatlan elnyomottságukból. A túlzott elnyomás, mint tudjuk, egy ponton túl, robbanást eredményez, s letarol mindent, legyen az hasznos vagy haszontalan. Ez törvényszerűség.
A korlátaikat szétfeszítők pedig nem tisztelnek senkit és semmit, felrúgnak fontos és ostoba szabályokat, beletipornak semmit érő, de legszentebb dolgokba is. Kierőszakolt szabadságuktól eufóriás hatalom-tudattal rombolnak. Legrosszabb esetben.

Szabadság… Számtalanszor értelmezett és félreértelmezett fogalom. Őselv, szubjektív átszíneződéssel.
Erősödő szabadság-vágyunk előtérbe kerülése esetén érdemes elgondolkodnunk -, még mielőtt robbantás-vágyunk feltörne -, mik azok a tényezők, melyek károsan korlátozóak, s melyek azok, amikre feltétlen szükségünk van? Szükségünk, hogy a határtalanság alattomos szirén-csábítása nehogy olyan területekre vonzzon, ahol tudatlanságunk következtében rövidesen megsemmisülhetünk. Nem feltétlen fizikailag, eleinte. És annál nincs rosszabb!

E kis kitérő után lépjünk vissza személyiségünk és cselekedeteinket meghatározó programok egyik legjelentősebbikéhez, a HIT-hez! Félreértés ne essék, nem a vallásos hitről kívánok írni. Nagyon-nagyon régen (pirulva írom, súgva), e programunk hűen szolgálta tulajdonosát, mai értelemmel felfoghatatlan képességeket, lehetőségeket biztosítva az embernek. S ahogy múltak az évszázadok, s felütötte fejét a mások elhitetése, a dolgok mibenlétének hamis beállítása, szándékos elferdítése a hatalom „szent” nevében, egyre kisebbre zsugorodott hitünk önmagunkban. Ezt tökéletesen lehet érzékeltetni a következő viccel:

A kígyó vidáman kerékpározik a sivatagban. Arra megy a róka. Megszólítja.
– Te kígyó, hiszen neked nincs is lábad! – a kígyó végig néz magán, és zsupsz, leesik a kerékpárról.

Egy átlagos életkorú, kb. 65 éves ember ehhez hasonló hatások millióit szedi fel élete során. Tudatosan. A tudatalattit már meg sem említem…
Melyikőnk hinné el, hogy ha úgy akarná, felruccanhatna a Siriusra, mondjuk egy hét múlva, vagy meglátogathatná lemúriai embertársainkat? Ehhez képest még az is hihetőbb, bár kevés e hit követője is, hogy egy igen súlyos betegségből határos időn belül felgyógyulhat.
Ha akar…

Mi bizonyítaná legjobban, hogy a hit az egyik legerősebb képességünk (továbbra sem a vallásos hit a téma), mint az, hogy még ma is kegyetlenül vissza tudnak élni vele azok, akik ki akarják használni a másik embert, akármilyen okból? Gyermetegen átlátszó szövegekkel képesek felvilágosult (?) emberektől nem kevés pénzt kicsalni, hazug ígéretekkel magukhoz, eszméikhez édesgetni…
Ennek ellentétpárja azon megkeseredett emberek tábora, akik oly mértékig elvesztették hitüket – s csak azt lehet elveszteni, ami volt -, hogy úgy gondolják, problémáikra semmilyen megoldás nem létezik…
Pedig mindenre van valamilyen megoldás. Csak keresni kell! Hittel!