Az eső hangja

Párát lehelő, alvó szörnyként szusszan a város,
a hajnal félénken közelít, nesztelen oson,
földet mar az ég, az utcai lámpa pislákol,
a szél idegesítőn vonyít, az eső lotyog ….

A reggel álmot űzőn hűvös. Rongyos palástba’
fasor alatt a kifosztott ősz fáradtan csoszog,
magában motyog: hová tűnt ékes királysága…
a szél idegesítőn vonyít, az eső lotyog….

Aranyba öltöztetett erdőkben a dér rabol,
levélkönnyeket hullajt a rubintüzű bokor,
az enyészet feketére rágja, halott halom,
a szél idegesítőn vonyít, az eső lotyog…

Míg bírt bőven mért, két kézzel: bort, búzát, bőséget,
és elfogadta mind ki kapta, nem tiltakozott,
most, mikor nem kívánna mást, csupán békességet,
a szél idegesítőn vonyít, az eső lotyog…

Fülébe gúnnyal visítja: kihunyt a szerelem,
ne csodálkozzon, megcsúnyult, haja ázott lobonc,
a tél közel, hozzá ír dicsőítő verseket,
semmi sem örök, csupán az eső hangja: lotyog…