Forr a világ kavarogva saját levesében,
ördöge tűzre rak éppen a katlan alatt,
buggyan is abban az égre a sótalan étek,
osztja vigyorral a kéznek a sok kanalat.
Így eszi önmaga fel kebelezve jövőjét,
sárga fogún, kenetes tohonyán ez a nép,
hajlik a háta vezére előtt, noha hétrét,
ámde cserébe nem ad neki mégsem esélyt.
Szellemeit sanyarún befalazza örökre,
nem marad így ki emelne ma ellene szót,
így szorul össze a nemzete gyomra, s az ökle
állna ütésre, de tétova, gyáva, ki volt.
Így veszik íme az üdv, s vele mind a reménység,
néma a száj, repedezve, de lüktet a szív,
nincs ki ma árva verésire tartana lépést,
nincs ki ma zsarnoki kordonaikra kihív.
2 hozzászólás
Kedves Imre!
“nincs ki ma árva verésire tartana lépést,
nincs ki ma zsarnoki kordonaikra kihív.”
Nagyon jó meglátás!
Barátsággal:sailor
Szép napot!
Kedves sailor!
Köszönöm értő véleményed.
Barátsággal, Imre