Egy viharos-szeles, kora nyári délután könnyeimet törölgetve bámultam kifelé hálószobánk ablakán. Mint makacs gyermek, szájamat összeszorítva ismételgettem, monoton, „mi lesz velünk?”
A csapások sorra jöttek, gondoltam, rég túl vagyunk már tizenkettőn, és még mindig üt a fejsze a hátam közepébe, a gerincemet célozva, változatlanul, kitartóan. A fájdalom erőt vett rajtam, a testem meg-megvonaglott. Nem a fizikai fájt, az asztrális-lelki sajgott nagyon. Második napja vajúdtam, fel-felcsapó rohamokban, amelyek aztán szépen, simán, mint az Égei-tenger hullámai elcsitultak, és nem lett belőlük születés.
Miért nem tudom, hiszen akkor már biztosra vettem, hogy úgysem sikerül nekünk semmi – legalábbis nem úgy, ahogyan elgondoltuk. Nem kértem számon az Istent, nem kiabáltam miértet, de nem értettem az egész zajló furcsa, embertelen történéseket, amelyek körülvettek és barnacsonkú vad röhögéssel próbáltak leszorítani a földre.
A gyermek a méhemben ritkán mozgott már, akkor is kényelmetlennek tűnő, lassú mocorgással adta tudomásomra, hogy még él. Rettegtem, hogy egy reggel arra ébredek, elmaradnak ezek az apró jelzések. Érzéseimet nem akartam a férjemmel megosztani, kímélni, erősíteni szerettem volna, most is támasza lenni, ahogyan a hosszú évek során mindig, amikor szükség volt rá. Ő is mosolygott, és megoldást keresett, ráncolt szemöldöke fölött sorra gyúló ráncai mögül.
Egyedül maradtunk – fogalmazta meg egy gyengébb pillanatban, és akkor még én bizonyultam erősebbnek, hát könnyes szemmel rámosolyogtam, kezembe fogtam arcát, és úgy bíztattam: fogd fel úgy, mintha árvák lennénk.
Azon a viharos délutánon a legutolsó remény is foszladozni látszott, és úgy tűnt, a századik csapást már nem bírja ki törékeny lelkem. Ekkor keveredtem a hálószobánkba, ahol az ő illata maradt a párnán, összehajtott pizsamájának nyoma megnyugtatólag hatott. Legalább ő itt van még nekem, és itt is marad, amíg rendes, fizikai állapota meg nem érkezik fáradtan, öregen, görnyedten a napi munka őrlőköve alól.
Eltörött a mécses, folytak a keserűen sós könnyek, a lelkem fájt, a gyermek a szívem alatt összébbhúzta magát, begubódzott és tűrte. Itt a vég. De, nem jött. Aztán megláttam a nyárfát az ablak alatt, amely mint egy kínai bambusz hajlongott, gyötrődött a szélben, nekikoccanva a szomszédos ház panelfalának. Kínnak tűnt teste kifacsart volta, fehér törzsének minden sikítását éreztem a mellkasomon. Kábultan bámultam. Vártam, hogy eltörik, de nem tette.
A nyárfa meghajlott a kínok alatt, többszörösen is, de megtörni nem tört meg…
4 hozzászólás
Nagyon drámai a bevezető, éreztem a kínt,
még ha férfi is vagyok, de belegondolva kemény lehet az ilyen helyzet,
amit tetéz az elhagyottság, a közeli emberek és a lelki támasz hiányaTisztelem azokat akik nem roppannak össze, és megértem azokat is akik már nem bírják, mert én sem tudom hogy olyan helyzetben mit tennék.
De feladni nem szabad!!!
Ügyes
szirom
Kedves Szirom!
Köszönöm, és örülök, hogy megérintett ez a szösszenetem, és hogy megfogott, mindaz, amit éreztem.
üdv: Tündi
Ez nagyon érzelem dús, de mégsem lett sok. Igazán, minden szó ott van. Nagyon szép lett.
Kedves Tündi!
Remélem ez a nyárfa te voltál és sikeresen át estél a szülésen.
Szépen leírtad a testi lelki vívódást, szinte én is éreztem.
Maradjon meg benned a nyárfa ereje!
Szeretettel: Béla