Egy apró, jelentéktelen pillanat

Reggel, de inkább hajnalban ébredtem. Háromnegyed négy, nekem reggel, és tudtam, aludni már nem fogok. Hangulatom nagyon mélyen volt. Januárban indult a mélyrepülésem. Aki az egyetlen biztos pont volt, haragjában megbántott. Tudom, pusztán jót akart, de elszámitotta magát, elvette tőlem amúgy is ritka találkozásainkat, ezzel kihúzta lábam alól a talajt. Szeretem és tudom, el akart ezzel érni nálam valamit, ami szerinte szükséges nekem…

Onnantól számitva a harmadik napon megfáztam, mert a hidegben félórát szellőztettem, nem vettem észre, hogy meztelen a mellkasom fele, ez is jól mutatja lelkiállapotomat. ljedten becsuktam az ablakot, a konvektort jó magasra állitottam, két pléddel betakaróztam, de már késő volt, másnapra 38.1 lett a lázam, aztán a tüdőm megtelt, szörnyen éreztem magam…

Alig emlékszem az események sorrendjére, élesen nem áll össze a kép. Zavartan sodródtam, szenvedésem egyre csak nőtt. Azt tudom, jártam a körzetinél, egy halom gyógyszert váltottam ki, tízezret költöttem, végig pánikban telt másfél hónap. Őt kétszer hivtam fel, hogy nagyon rosszul vagyok. Tanácsa szerint több kiló narancsot ettem, amire szintén elment sok pénzem mialatt beteg voltam. Nehezen, de már túl vagyok rajta, hangulatom egyre csak mélyül, a múlt elkezdett felszínre törni, minden érzelmi sokkjával együtt. Az elmúlt napokban már sokat sírtam is, és még a bírosági per sikere sem tudja helyrehozni az érzelmi szétesésemet. Akarom nagyon, hogy újra nyugodtan teljenek a napjaim, de kínlódva ébredek. Már reggel rosszul vagyok. Eltart estig, akkor elkezdek félni az éjszakától, azt kérdezem: “Ez már örökre így marad?” Kínlódom mindentől, de teszem, amit jelenleg tennem kell. Igaz, kevés dolgom van, de az is alig sikerül. Reggelizés, kávéfőzés, miután a szörnyeteg elmegy itthonról, fürdés, mosogatás, majd várni a postást, ebéd, délután közért, estig fekvés. Ez igazán nem sok, de csak nehezen sikerül, és ha olykor belegondolok, hogy ezt holnap, holnapután és még utána is így kell tennem, az ijesztő. Ez tehát most már az életem. Nem érzem, hogy jobb lehet, de talán tudom, az emberek előbb-utóbb meg szoktak gyógyulni. Jön a tavasz, kint süt a Nap, de most ez is nyomasztó. Fokozatosan jutottam idáig, nagyon lassan. Már elvesztettem mindent… Szeretem… azóta találkoztunk, visszaadta ritka alkalmainkat, hogy beszélgessünk, de a bizalom elveszett. Hát igen, csak a szokásos…

Tegnap azonban olyasmit éltem át, amit még soha. A közértben fél óra sorban állás közben izzadtam, csurgott rólam a víz. A mosdóban töröltem át magam, majd a villamos megállóban a jéghidegben rettegtem, nehogy újra megfázzak. Sokáig álltunk ott, nagyon sok türelmetlenkedővel. Lassan feltűnt messze a 61-es, azt éreztem, sosem ér oda. Érzelmeim, fájdalmaim olyan hatalmasra nőttek, hogy könnyezni kezdtem. Felszálltunk, nem ültem le, két megálló csak, amit nagyon-nagyon lassan tettünk meg, kétségbe estem. Szerettem volna, ha segítenek, ha segitene valaki.

Néztem az utasokra, és ekkor feltört a fájdalom. Valami bennem áttört egy gátat, érzelmileg, mert megszólalni nem mertem. Magamban ordítottam, az utasoknak, akik az egészből nem vettek észre semmit.
Zokogtam belül, és azt mondtam nekik:
“-Engem bánt az anyám, emberek, bánt az anyám!!! Otthon engem bánt az anyám…!!!”
Hangtalanul sírtam, szóltam, kérdeztem a bambán bámuló utasoktól:
“- Tudjátok-e, hogy mi történik velem?”

A villamos lassan, békésen haladt, az emberek csendben álltak vagy ültek, saját sorsuk terhével, vagy boldogságával, nem tudva arról, hogy ott vagyok, és az életem értelmét elvesztve kérdezem:
,,Miért történik velem ennyi szörnyűség?”

Leszálltam, lehiggadtam, eszembe jutott, ha most újra kezdődik elölről, és az izzadás utáni álldogálás a metsző hidegben, szélben ismét kifog rajtam, akkor jó lesz most bemennem a patikába egy üveg hurutoldóért. A patikus ajánlott egy olcsóbbat, tanácsolta, menjek orvoshoz, mondtam, már voltam. Fizettem, kedvesen zacskóba tette a gyógyszerem, kijöttem, a sarkon rutinból hátra néztem a biciklisekre tekintettel. A lejtős utcán fel, újabb sarok, fel a másik úton, kapun be, három emelet, fülhallgatót fülbe, hogy a szörnyeteget ne kelljen hallanom. A szobámban leültem. Mindez olyan negatív, gépies, lehangoló volt. Kipakoltam az ételeket, a mosószódát is. Mindezt az ablakba… Borongva megfordultam, hogy megyek az asztalhoz, résre nyitott szemekkel.

Hirtelen ezt a filmet megszakította valami. Kizökkentem, és mosollyal arcomon fordultam az ablak felé, a mosószódára néztem, és azt gondoltam, ez igen, ezt jól tettem, meglepödtem, örömöt éreztem, melegséget a lelkemben. Elismertem, hogy nagyon jó lesz vele mosogatni, még mosáshoz is jó… és ez lendületbe hozott.

Azt hiszem, a remény van ebben, megtörhet a szűnni nem akaró, egyre mélyebbre sodró gyötrelmes érzés egy apró, jelentéktelen pillanatban…