Reményeket elvesztett.
Álmai a mélybe hulltak.
Hegedűjén bánat szólal.
Volt hogy magába fodult,
S volt, hogy könnye hullott.
Valamikor boldog volt.
De elhagyta magát, elhullott.
Egy utat lát valahol távol,
Maszkot vesz fel, s minden álom
Mely hajdan reménytelen volt,
Velem kemény tervvé forrt.
Én vagyok a maszk, én vagyok az arc
Nevet ha akarom, sír ha akarom,
Gyengeségét én takarom.
Ketten most már egyek vagyunk.
Mi a Senki, tökéletes páros,
Én és Ő, s az összetört álmok,
Mind egyek vagyunk,
S mindünknek egy a célunk.
Ne is akard megérteni,
Nem is tudnád elfogadni!
Nem a te dolgod, mondom,
Ne szeress minket!
Eleget rúgott bele az élet!
Régi emlék, oly gyönyörű volt,
Néha sír még, de eltakarom,
Gyenge, ócska, rongyos egy lélek,
Erősebb leszek, ameddig élek.
Őt, te már nem láthatod többé!
1 hozzászólás
Nagy bánat érződik versedből és igen ez a “senki”, bár nem sok válassza el a “valakitől”. de versed a “senkit” látja csak, pedig ott van a sorok között egy “Valaki” Gratulálok!:)