Néhány nap múlva Kati megint meglátogatta a Nénit. Boldog volt, mert a szüleinek is tetszett, és azt mondták, nem is olyan különös, csak néha furcsákat mond. És azt is mondták, hogy nyugodtan elmehet hozzá máskor is. Ez a nap egy ilyen máskor volt. Ráadásul egy különösen napsugaras máskor. Bár még messze volt a nyár, már langyos szél fújt, és ragyogóan sütött a nap. Ezt az utca madarai is mind belátták, és azt is, hogy nem halogathatják tovább a nagy tavasz- és nyárelőköszöntő koncertet. A nagy csicsergés szinte teljesen elnyomta Kati szerény kopogtatását, és felborzolta a környék összes macskájának az összes szőrét. Beleértve persze szeretett cicónkat is.
A kopogtatásra nem válaszolt senki. Kicsit összeszorult Kati szíve, de aztán felderült, mert meglátta a cicót. A cicó még emlékezett a pár nappal ezelőtti simogatásra, ezért úgy döntött, más napra halasztja a szőrborzolást, és segít a félénk vendégnek. Ő ugyanis tudta, hogy a Néni a hátsó kertben ásogat, Kati meg nem. Antal is tudta, de ő aludt. Rá így hatott a csicsergés. És a farkasüvöltésen kívül bármi, ha jól belakmározott.
Szóval a cicó bevezette a vendéget a hátsó kertbe. Rozi néni éppen megpihent egy kicsit, az ásójára támaszkodva megtörölte a homlokát. Amikor meglátta Katit, felderült az arca.
– Szervusz, Katikám! Hogy vagy?
– Köszönöm, jól. És a néni?
– Megvagyok, megvagyok.
– De nem túl nehéz munka a néninek az ásás?
– Hát, mégse csináltathatom meg a cicóval…Meg aztán kell is egy kis mozgás.
– De nem erőlteti meg magát, ugye? — aggódott Kati.
– Kedves vagy, de vigyázok. Ennyi idősen nem is igen tehetek mást. Ülj csak le oda arra a tuskóra. Olyan szép idő van, biztos nem fogsz megfázni.
Egy kicsit csendben voltak, csak a cicó dorombolt. Aztán Kati félénken megszólalt:
– Gondolkodott már a néni azon, hogy milyen lenne, ha más lenne? Ha mondjuk nem lánynak született volna, hanem fiúnak. Vagy nem ide, hanem máshova.
– Persze, az ember néha álmodozik erről. Miért, mostanában ki szeretnél lenni?
– Hát, igazából senki, csak tetszik tudni, van egy osztálytársam, a Tekla, az ő szülei nagyon gazdagok, és mindent meg tudnak venni a Teklának. És nem is dolgoznak, mert az anyukája is mindig a fodrásznál van, vagy bevásárol, vagy a kozmetikushoz megy. Vagy a műkörmöshöz. Azt hiszem, a Teklának sokkal jobb.
– Miért jobb a Teklának?
– Hát neki olyan jó! Amit csak szeretne, megkap. És különben is, sokkal érdekesebb is az élete. Hozzájuk egy csomóan mennek látogatóba. Hozzánk meg csak a Lili néni, meg az Attila bácsi, meg a Józsiék, meg néha anyu barátnője, de neki most született még egy gyereke, és ritkábban jön. A Tekláék mindig estélyeket meg grillpartikat rendeznek a nagy házukban. És minden szünetben elutaznak valahova. Ciprusra, meg Mexikóba, meg Új-Zélandra, meg nem is tudom, hova. Olyan is volt, hogy tanítás közben elkérték, és elmentek három hétre síelni, meg ilyenek. És mindig mutat nekünk képeket meg kagylókat meg mindenféle nyakláncot, és olyan szépek! De nekünk soha nem lesz annyi pénzünk.
– És biztos vagy benne, hogy a Tekla boldogabb nálad?
– Hát persze! Miért, a néni nem lenne gazdag? Nem akarna mindenfelé kirándulni?
– Ó, drágám, az én rossz lábaimmal már nem olyan nagy mulatság utazgatni. Az öregeknek, tudod, már sok nyűgük van. Én örülök, hogy itt a ház körül eltapogathatok. De tudod, van egy barátom, akinek ugyanez nyomta a szívét. Ez a barátom egy különös, kevesek által ismert, de annál fontosabb lény. Zana a mosolytündérek közé tartozik.
– Mosolytündérek? Olyanok is vannak?
– Hát persze. Csak kevesen ismerik őket.
– És mit csinálnak a mosolytündérek?
– A legfontosabb feladatuk az, hogy az emberek arcára mosolyt varázsoljanak. Voltál már úgy, hogy nem volt jó kedved, és aztán eszedbe jutott valami szép vagy vicces, és máris jobban érezted magad? Lehet, hogy még el is mosolyodtál.
– Hát, igen, volt már így.
– Akkor te is tapasztaltad, milyen az, amikor egy mosolytündér dolgozik.
– És mi van azokkal az emberekkel, akik sosem mosolyognak?
– Hát igen. Tudod, vannak olyanok, akikkel nehezebb dolguk van a tündéreknek. De azért ezekkel az emberekkel is próbálkoznak. Hátha sikerül. És néha sikerül is.
– Ez nagyon érdekes munka lehet! A mosolytündérek biztos nagyon boldogok.
– Hát, általában azok. De nem mindig. Zana sem volt mindig boldog.
– Miért? Mi történt?
– Tudod, mit? Pörgessük kicsit vissza az időt, és látogassuk meg Zanát!
– De azt nem lehet!
– Mindent lehet, csak akarni kell. Szeretnél találkozni vele?
– Biztos, hogy lehet? És nem lesz belőle baj?
– Persze, hogy lehet. Nem veszélyes. Nos? Indulhatunk?
– I-i-igen.
– Jól van. Akkor csukd le kicsit a szemed, majd nyisd ki.
Kati kicsit félve becsukta a szemét, aztán gyorsan kinyitotta.
– Nem történt semmi. Biztos túl hamar nyitottam ki — állapította meg csalódottan, ahogy körülnézett, és minden ugyanolyan volt körülötte. Ugyanúgy feküdt mellette a cicó félig lehunyt szemmel, ugyanúgy sütött a nap, ugyanúgy ott volt az ásó, és ugyanúgy ott volt a néni is.
– Ó, nem, tévedsz. Pont elég volt ennyi idő.
– De semmi sem változott!
– Dehogynem, dehogynem. Csak észre kell venni.
– Mit?
– Nem mit. Kit! Zanát. Mindjárt megkeressük. Tudod, a mosolytündérek nem szeretnek feltűnősködni. Ezért is ismerik őket olyan kevesen. Ráadásul Zana még nem is tudja, hogy keressük.
– Értem. Akkor keressük meg.
– Elindultak a kertből, de nem az utca felé, hanem hátra, a zanótosba. A cicó is feltápászkodott, hogy velük tartson. Eszébe jutott, hogy Antalnak is szólni kéne, de tudta, hogy ilyen lakoma után lehetetlen lesz bármire is rávenni.
Ahogy kiléptek a hátsó kertajtón, Kati rájött, hogy amit addig bozótnak gondolt, nem is bozót, hanem egy erdő. Egy nagy erdő. Tűnődni kezdett, hogy eddig miért nem tűnt fel neki ez az erdő, mikor ott van a házuk mellett, de minél többet gondolkodott, annál kevésbé emlékezett, hogy itt bozóton kívül bármi is lett volna. Egy idő után feladta, és inkább nézelődött. Tényleg nagy erdőben jártak. Sőt, minél tovább mentek, egyre nagyobbnak és nagyobbnak látszott. Mintha a fák is a szeme láttára nőttek volna egyre nagyobbra. Csodálkozva nézett hátra, de már nem látta a kertajtót. Sőt, egyáltalán semmi sem látszott, még a kerítés és a háztetők sem. Ez nagyon meglepte Katit, de a néni, úgy tűnt, nem talál semmi különöset a jelenségben. Még a cicó is nyugodt léptekkel haladt mellettük. Így aztán Kati is úgy döntött, hogy nem törődik az aggodalmaival, és élvezi a sétát.
Az erdő igazán gyönyörű volt. Hatalmas fák között haladtak el, a lábuk alá puha, illatos avar simult, és a sűrű lombokon csak ritkán sütött át a napfény. Inkább csak egy zöldes derengés fogta őket körül. A fákon rengeteg madár tanyázott, és úgy tűnt, mind együtt énekel, épp, mint az utcabeli madarak, csak hangosabban és cifrábban. A cicó néha vágyakozva sandított fölfelé, és egy-egy pillanatra felborzolódott a szőre, de ő is érezte, hogy nem helyénvaló most ilyen gondolatokkal foglalkoznia.
Már jó ideje lépkedtek csöndesen, mikor úgy tűnt, kezdenek végre ritkulni a fák. Aztán végképp eltűntek mellőlük, és ők ott álltak egy nagy rét szélén. A réten kicsit távolabb látszott néhány bokor. Oda tartottak, és mikor odaértek, Kati látta, hogy csipkebogyóbokrok. Mindegyiket egészen beborították a halványrózsaszín virágok. Katinak egy pillanatra az eszébe villant, hogy egy kicsit korán van még a virágzáshoz, de aztán el is felejtette ezt, amikor látta, hogy Rozi néni ki tudja, honnan előhúzott egy kis virágos szalvétába csomagolt hájas kráflit.
– Tudod, ez a kedvencük — súgta Katinak —, és csak virágos szalvétában fogadják el.
Aztán kicsit zümmögősen, mintha énekelt is volna, meg nem is, megszólalt:
– Adril! Zónián! Zana!
Nem történt semmi, úgyhogy újra rákezdte:
– Adril! Zónián! Zana!
Ezt addig folytatta, amíg megzörrent a bokor, és három apró, különös kis lény mászott elő belőle. Körülbelül Kati térdéig értek, de az egyik kicsit alacsonyabb volt. Hasonlítottak az emberekre, de négy karjuk volt, és úgy látszott, mintha fénylenének. Ahogy Kati alaposabban megszemlélte őket, látta, hogy valami egészen finom, megnyugtató fény árad a bőrük alól. Ahogy nézte-nézte őket, egyre jobb kedve lett. Mindhárman kedvesen mosolyogtak. Az egyikük haja világosszőke volt, a másikuké sötétszőke, a harmadiké pedig fekete. Persze a hajuk sem volt egészen haj, inkább úgy nézett ki, mintha folyékony lenne: folyton hullámzott, és nem szálakból állt, mint az embereké, hanem az egész egy egység volt. Kati azt is észrevette, hogy nem egyenletesen hullámzik a hajuk. Például, amikor meglátták Rozi nénit, integetett, ahogy Katit is észrevették, visszafogottabban hajlongott, a kráfli láttán pedig izgatott locsogásba kezdett.
De a ruhájuk volt a legkülönösebb. Első pillantásra úgy tűnt, ruha van rajtuk, aztán Kati azt gondolta, ez nem is ruha, hanem folyékony fény. Ahogy mozdultak, velük mozdult a fényruha is, de néha egy kicsit lemaradt; aztán gyorsított, hogy utolérje őket, mintha egy csöppöt önálló életet élt volna, bár végig befedte a testüket. A sötétszőke és a fekete lény ruhája mélyarany színű volt, a világosszőkéé pedig halványzöld.
– Engedd meg, Katikám, hogy bemutassam neked Adrilt, Zóniánt és Zanát, kedves barátaimat a mosolytündérek nemzetségéből — szakította meg Rozi néni Kati bámészkodását. Ahogy a tündérek és a hajuk egymás után meghajoltak, látszott, hogy Adril a sötétszőke, Zónián a fekete és Zana a világosszőke. — Ő pedig itt Kati, szintén kedves barátom.
Kati félénken meghajolt a tündérek felé, ők pedig rámosolyogtak.
– Ööö… Jó napot kívánok…
Zavarba jött, nem tudta, hogyan is illik megszólítani egy mosolytündért.
– Nyugodtan mondd, hogy szervusz. Mi sem magázunk senkit. Ez csak az embereknél szokás, sehol másutt — mosolygott rá Zónián.
– Köszönöm. Eddig nem is tudtam, hogy léteztek. De örülök, hogy találkoztunk.
– Mi is örülünk, hogy megismerhettünk. Ritkán van alkalmunk emberekkel beszélgetni. Látom, szeretnél kérdezni néhány dolgot. Ám ha megbocsátasz, előbb elfogyasztanánk Rozi néni kedves ajándékát.
– Ó, persze, természetesen. Nem zavarunk?
– Nem, egyáltalán nem.
A második „nem”-nél már csak Zónián háta látszott, ahogy indult a kráfli felé. Nagyon érdekes volt a családi étkezés. Körbefogták a szalvétát, két kezükkel felemelték, és úgy tartották, hogy összeolvadt velük a virágos szalvéta. A maradék két kezükkel a kráfliból csipegettek. Látszott, hogy ízlik nekik, mert ahogy egyik kezükkel a szájukhoz vitték az egyik darabot, közben a másikkal már törték is a következőt. Közbe-közbe egymásra néztek, és elégedetten ragyogtak.
Amikor végeztek, Zónián simított egyet a szalvétán, mire az nyomtalanul eltűnt.
– Hová… — kezdte csodálkozva Kati.
– …tűnt a szalvéta? — mosolygott Adril. — Tudod, Zónián gyöngéje a virágos szalvéta. Minden ajándékszalvétát gondosan eltesz a gyűjteményébe. A gyűjtemény darabjait több szempont szerint is osztályozza, és külön rekeszbe pakolja. Sajnos ritkán jut új darabhoz. Rozi néni viszont mindig kedvesen figyel rá, hogy sose hozza ugyanolyan szalvétában a kráflit.
– És nem baj, hogy a szalvétán rajta van a kráfli szaga?
– Ó, kráfliszag nélkül semmit sem ér a szalvéta. Így, amikor végignézem a gyűjteményt, nemcsak a szép virágokban gyönyörködhetek, hanem emlékezhetek minden egyes kráflira, amit beléjük csomagoltak — válaszolt Zónián.
– Szép lehet a gyűjteményed — mondta udvariasan Kati. — És hány darab van eddig?
– Tudod, régóta gyűjtögetek. Most ezzel éppen ötszázharmincheten vannak a kis drágáim.
– Akkor biztosan régóta csinálod már! — hüledezett Kati — Hiszen most mondta Adril, hogy csak ritkán kapsz újat.
– Hát, bizony ha megszámolom, azt hiszem… Igen, pontosan négyszázhetvenkettő éve és hét hónapja kaptam az első szalvétát.
– Nem is látszol olyan öregnek — csodálkozott a kislány.
– Mert nem is vagyok az! — húzta ki magát kicsit sértődötten Zónián.
– Ne haragudj — szeppent meg Kati —, csak tudod, nálunk még a százéves ember is nagyon ritka és nagyon öreg. De nálatok biztosan másként van ez. Bocsáss meg. Nem akartalak megsérteni.
– Semmi baj — enyhült meg Zónián. — mindig elfelejtem, hogy ti olyan rövid életűek vagytok. Mi, mosolytündérek nem halunk meg soha, és nem is öregszünk meg. Ha elértük az érettkort, onnantól már nem változunk.
– És hány évesen lesztek érettek?
– Kettőszáznegyvenkettő. A téli születésűek pedig kettőszáznegyvenhárom évesen. De az ilyenek kevesen vannak. Télen nem jó megszületni.
– És nem is látszik rajtatok soha, hogy hány évesek vagytok?
– Egy ideig látszik, de csak addig, amíg nem leszünk érettek. Az egészen fiatalok ruhája sötétzöld, olyan színű, mint a borostyán levele. Az éretteké pedig, ahogy Adrilon és rajtam is láthatod, mélyarany, mint a napsugár, amikor lenyugodni készül.
– Tehát akkor Zana még nem érett?
– Hát, azért már nemsokára az leszek — kottyantotta közbe gyorsan Zana —, még hatvannégy év, és aranyszínű lesz a ruhám.
– Hatvannégy és fél — javította ki Adril.
Egy apró, kelletlen fintor futott át Zana arcán, aztán a haja legyintett egyet.
– Tényleg annyi.
– És mit jelent, ha valaki érett lesz? — kérdezte kíváncsian Kati.
– Ó, attól kezdve nagyobb felelősségeket bíznak rá. Kibővül az ügyfélköre is.
– Ezt nem értem — vallotta be sajnálkozva a kislány —. Milyen ügyfélkör?
– Persze, persze. Te még csak most találkoztál velünk először. Tudod, nekünk, mosolytündéreknek az a feladatunk, hogy mosolyt varázsoljunk az emberek arcára. Ez azonban nem olyan egyszerű munka, mint amilyennek első hallásra tűnik. Ha kacajtündérekként szolgálnánk, akkor…
– Bocsánat, de mintha kacajtündért mondtál volna…
– Igen, pontosan azt mondtam.
– Kacajtündérek is vannak?
– Persze. Egy csomóféle tündér van, és mindegyiknek más a dolga. — rándította meg kicsit bosszúsan a haját Zónián. — Szóval, ha kacajtündérek lennénk, akkor elég lenne csupán megnevettetni az embereket. De mi — húzta ki magát büszkén — mosolytündérek vagyunk! A mosolygás sokkal bonyolultabb dolog, mint a nevetés. Tudod, nevetni akkor is tud az ember, ha rémesen szomorú, mosolyogni viszont nem.
– És akkor hogyan veszitek rá mégis az embereket a mosolygásra? — kérdezte kíváncsian Kati, mert érezte már, milyen nehéz dolga van a pici fénylő lényeknek.
– Hát, nem egyszerű. Sokszor nem is sikerül. Nagyon fontos, hogy jól ismerjük az ügyfeleinket. Tudnunk kell, mi volt jó és mi volt rossz az életükben, mire emlékeznek szívesen, és mi az, amit véletlenül sem szabad az eszükbe juttatnunk. Mindig személyre szabottan kell adagolnunk a gondolatokat. Ráadásul csak olyat juttathatunk az eszükbe, ami már ott van a fejükben, új gondolatokat nem tudunk adni.
– És akivel sok rossz dolog történt? Például ott van a Feri, az osztálytársam. Neki meghalt az apukája, az új apukája meg nem nagyon szereti, inkább csak iszik. A Feri nem is szeret hazamenni.
– Bizony, bizony. Az ilyen embereknél néha nagyon nehéz megtalálni azt a gondolatot, ami tényleg boldogabbá teszi, nem csak még szomorúbbá. És még ha meg is találjuk, az ügyfél nem köteles elfogadni. Lehet, hogy elhessegeti magától, és hiába fáradtunk.
– Ez tényleg kemény munka.
– Az ám! Nagy gyakorlat szükséges hozzá. Éppen ezért csak fokozatosan jutunk hozzá az ügyfélkörhöz. Először csak egy emberünk van, aztán kettő, aztán egyre több. Tizenhét éves koráig minden mosolytündér gyereknek számít, és nincs más dolga, mint hogy figyelje a nagyokat. Aztán kap egy embert, hogy azon kezdjen gyakorolni, és öt évig még felügyeli ebben egy érett. Az első ügyfélen összesen tizenöt évig gyakorol, aztán megkapja a másodikat is. És így tovább, tizenöt évenként kap egy-egy újabbat. Ezután, ha nagyon jól dolgozik, 73 évenként kaphat bónuszba még egy embert, de ilyen nem jut mindenkinek.
– Akkor most Zana… — gondolkodott Kati — éppen a tizedik emberén gyakorol?
– Látom, érted a lényeget — kacsintott Zónián. — De tudod, mit? Folytassuk ezt a kellemes beszélgetést otthon! Kérlek, látogassatok meg bennünket!
– Szívesen…
– Jó, itt ebben a bokorban van a bejárat.
– Itt? Hol?
– Hát itt. Gyertek csak.
– Bocsánat, de azt hiszem, mi egy kicsit nagyok vagyunk ehhez. És a tüskék, ahogy látom, szintén nagyok egy kicsit.
– Persze, persze. Mindjárt segítünk ezen a problémán. — Zónián fölugrott, jó magasra, majdnem Kati könyökéig. Aztán leguggolt, felállt, előrehajolt, törzskörzést végzett, fejkörzést, kinyújtotta mindkét karját, aztán összecsapta a tenyerét.
– Hű, ez valami varázslat?
– Ja, nem, csak eszembe jutott, hogy ma még nem tornáztam. De már itt is a varázslat.
Intett egyet, mire Kati azt látta, hogy a bokor elkezd nőni. De nem csak a bokor. Megnőtt Zónián is, Adril is, Zana is, még a fűszálak is körülöttük. Csak Rozi néni és a cicó nem nőtt semmit. A cicó keserűen nézett maga elé.
"Antal, Antal" — gondolta — "milyen bölcs voltál, hogy otthonmaradtál. Utálom, amikor ez történik. Mindig valami baj lesz belőle. Jaj, de hiányzol, kis barátom!"
Rozi nénit, úgy tűnt, egyáltalán nem lepte meg semmi. Vidáman nézett maga elé, amikor pedig a cicóra esett a pillantása, mintha valami kis kajánság is vegyült volna a mosolyába.
– Nos, most már minden rendben van. Gyertek is velünk. — mondta a nagyra nőtt Zónián. Tulajdonképpen nagyobb volt, mint Kati. Rozi néninél is magasabb volt, de nála nem sokkal. Ahogy Kati körülnézett, azt látta, hogy csak a cicó kisebb nála. Ez azért még valamennyire megnyugtatta. A cicót nem.
"Tessék. Én lettem a legkisebb. Még az a nyamvadt Zana is nagyobb nálam. Sőt, ez a nyamvadt fűszál is." — Dühösen belerúgott a fűszálba. Az elhajolt, majd visszatért eredeti helyzetébe. A cicó hallani vélte, amint kacag.
– Most mi… összementünk? — kérdezte félénken Kati.
– Igen — válaszolt vidáman Zónián.
– És megnövünk majd egyszer?
– Hát, azt nem tudom. Azért a legtöbbször sikerül visszacsinálni. — sietett a befejezéssel Zónián, amikor látta, hogy megrémült a kislány. — Csak vicceltem. Mindig sikerül — próbálta egészen megnyugtatni. Egy kicsit elpirult közben. Az igazság ugyanis az volt, hogy nem mindig sikerült visszanöveszteni a pácienst. De ez csak igazán néhány eset volt, és azok is régen történtek. Igazán nem fontos erről mindenkinek tudni.
– És hazaérek négy órára, ugye?
– Persze, kincsem. Hazaviszlek négyre. Még az új lekváros sütimet is megkóstolhatod. — mosolygott Rozi néni Katira. Ettől Zónián is egészen megnyugodott. Ha Rozi néni is azt mondja, akkor biztosan sikerül. Nem lesz semmi baj.
A kis csapat felkerekedett, és bemászott a bokorba. Kati csodálkozva vette észre, hogy bár a bokor felülről rémesen tüskésnek látszott, arra, amerre mentek, egyetlen tüske sem volt. Sőt, valami puha borítás volt az ágakon. A bokor tövében Zónián meghúzott egy ágat, mire megjelent egy ajtó. Látszólag nem tartozott sehová, csak állt magában. Kati mögésandított, de az ajtó mögött csak a bokrot látta. Amikor azonban Zónián benyitott az ajtón, és átmentek rajta, egy szobába jutottak. Előszobaféle lehetett, mert néhány fénylő kampón fénylő sapkák és sálak voltak felakasztva. Kettő-kettő mélyarany, egy pár pedig halványzöld. Kati rögtön tudta, kihez tartozhatnak.
– Igen — kapta el Zónián Kati pillantását. — Tudod, hidegben is dolgozunk, és nem árt az óvatosság, mert zavar a gondolatelőhozásban a folytonos tüsszögés.
– Ó, értem.
Beljebb mentek, és elérkeztek egy barátságos szobába. A falak aranyszínűek voltak, de nem fénylettek annyira, hogy az már bántó lett volna. A szoba nem szögletes volt, ahogy azt Kati megszokta, hanem gömbölyded. A falak egybefolytak a mennyezettel, mint egy barlangban. A barlanghatást ellensúlyozta a tompa fény, amit a falakon kívül a bútorok is árasztottak magukból. Néhány fotelféle volt középen. Ezek is gömbölyűek voltak, úgy néztek ki, mintha egy-egy vadgesztenyéből vágták volna ki őket, csak éppen nem barnák voltak, hanem aranyszínűek. Illetve egy világoszöld. A fotelek között egy asztal helyezkedett el, formája szerint galambica gomba, színe szerint szintén arany. Az asztalon egy kagyló alakú vázaféle volt, benne virágcsokor, csupa aranyban fénylő mezei virágból. A falak mentén néhány nádból font szekrény és polc is álldogált, szintén aranyszínben. A polcokon díszek is voltak: kicsi, gyantából faragott virágok, tündérek, madarak, néhány fűszálból font apró kosárka, tele különös apróságokkal és talán cukorkával, apró világító táncoló napraforgó-együttes, amelyben szabályozható volt, milyen zenére táncoljanak a napraforgók, aranyoroszlán, igazi ordítással, ha ránéztek, és egykedvűen forgó, világító földgömb, rajta néhány fényesebb ponttal. Amennyi helyet a polcokon a díszek meghagytak, azt könyvek, tekercsek és mappák foglalták el. A szobában minden tárgy aranyszínű volt, és enyhén fénylett, mégsem volt unalmas a berendezés, ugyanis a tárgyak az arany minden árnyalatát képviselték: volt mélyarany, mint Zóniánék ruhája, volt bordósarany, zöldesarany, pirosasarany, világos aranyszín, kékarany, lilás arany kicsi barna beütéssel, penészesarany, fehérarany, ezüstösarany és feketésarany.
– Ezek mire valók? — mutatott Kati a mappákra.
– Tudod, ezekbe jegyezzük fel, ha az ügyfeleinkkel valami fontosabb történik. — válaszolt Adril. — Végül is, a mosolytündér feje sem káptalan…
– Értem — válaszolt Kati.
– Tudod, Kati, mi jutott az eszembe? — kérdezte hirtelen Zónián. — Nincs kedved megnézni, hogyan is dolgozunk? Elkísérhetnéd Zanát a munkájába. Úgyis most akartunk indulni, mielőtt jöttetek. Na, van kedved?
– Tényleg mehetnék? — pirult el örömében a kislány. — Olyan kíváncsi vagyok, milyen is, amikor egy mosolytündér dolgozik!
– Akkor itt az alkalom.
– És nem fogok zavarni?
– Á, dehogy. Elintézem, hogy kapj egy KEL-t.
– Az mi?
– A KEL a Különleges Engedély Látogatóknak. Olyan leszel, mint egy mosolytündér, azt is teheted, amit mi, úgy közlekedhetsz, ahogy mi. Egy dolgot nem tehetsz: nem avatkozhatsz bele a munkánkba. De ezen kívül mindent szabad. Beszélhetsz a többi tündérrel is, ha találkozol velük.
– És ilyet bárki kaphat?
– Hát, azért bárki nem. Eleve nem adhat ki bármelyik mosolytündér egy KEL-t. Csak a vezető pozícióban levők, és azok közül is csak azok, akik átestek a LÉHA teszten.
– LÉHA teszt?
– Lelki, Értelmi és Hozzáállásbeli Alkalmasság tesztje. A kiemelt vezetők kiemelt jogaihoz. Tudod, védeni kell magunkat. Ha akármelyik mosolytündér adhatna kiemelt engedélyeket akárkinek, akkor fuccs lenne a titkainknak, és talán még veszélybe is kerülnénk.
– Ez igaz. Ezek szerint én nem vagyok veszélyes a számotokra? — derült fel Kati.
– Biztosan nem. Mi ugyan még nem régóta ismerünk, de téged Rozi néni hozott. Ez garancia a számunkra.
Kati elbámult egy pillanatra, hogy a halk szavú, kedves, törékeny kis Rozi néninek mekkora tekintélye van a mosolytündérek között.
– Köszönöm. Igyekszem majd jól viselkedni. Akkor most keresnünk kell még egy vezetőt, aki ad nekem KEL-t, ugye?
– Szerencsés napod van, Katikám — kacsintott megint Zónián. — Itt áll előtted.
– Te ilyen nagy vezető vagy? — csodálkozott a kislány.
– Miért olyan furcsa ez? — Zónián hangjába nem is kevés sértődöttség vegyült. — Szerinted nem vagyok alkalmas felelősségteljes pozíció betöltésére?
Közben mintha nőtt volna egy kicsit, ahogy kihúzta magát és zordonan nézett. Most igazán felsővezető kinézete volt, már ahogy Kati elképzelte a magas beosztású embereket.
– Bocsáss meg, kérlek — hadarta gyorsan. — Nem úgy gondoltam, hogy alkalmatlan vagy. Csak azért csodálkoztam, mert te vagy az első vezető, akivel találkozok. És te nagyon kedves voltál velem, pedig azt hittem, hogy a vezetők nem kedvesek.
Úgy látszott, sikerült nagyjából kiengesztelnie Zóniánt. Már csak egy egészen picike neheztelés hallatszott ki a hangjából, de csak akkor, ha az ember nagyon odafigyelt.
– Semmi baj. Nem tudhattad. Szóval én vagyok az itteni tündérek kerületi vezetője, és a LÉHA-n kívül még egy csomó teszten átmentem már. Elég sok bizalmas és fontos ügyet kezelek — fejezte be tettetett hanyagsággal. — Hát, igen, valakinek kezelni kell ezeket is.
Egy apró mozdulattal megigazította a haját, mert úgy tűnt, kicsit kócosan hullámzott.
– Ah, ja igen. Itt is van a KEL-ed. — kivett a zsebéből (hogy honnan lett hirtelen egy zsebe?) egy apró, sötétarany színű kis golyót. A golyó, bár mozdulatlan volt a tenyerében, mégis hullámzani látszott, épp, mint a hajuk.
A golyót beletette Kati kezébe. De ahogy a kislány jobban megnézte volna, a golyó elolvadt, eltűnt a tenyeréből.
– Hova lett? — kérdezte riadtan Kati. Félt, hogy valamit rosszul csinált. Talán ezek a kis hullámzó golyók nem szeretik, ha nézik őket. Talán nem kellett volna annyira feltűnően rábámulnia.
– Betöltötte a szerepét — nyugtatta meg Zónián Katit. — Most már megkaptad a jogokat. Indulhattok is.
– És Rozi néni? És a cicó?
– Ó, drágám, én azt hiszem, inkább lepihenek itt Zóniánéknál. Persze, csak ha nem bánják — pillantott Rozi néni udvariasan a vendéglátóira.
– Nem, dehogy — sietett a válasszal Zónián. — Megtiszteltetés a számunkra, ha nálunk időzöl, Rozi néni.
– Köszönöm. A cicuskám nevében is.
– Ez természetes.
A cicuska meg se igen várta a mondat végét, már el is indult, hogy megkeresse a legkényelmesebb helyet a szobában. Miután gondosan végigpróbálgatta az összes fotelt, a halványzöld mellett döntött, összegömbölyödött rajta, és gyorsan el is aludt.
– Nos, hát akkor mi indulhatunk is. Szervusztok, kislányok, vigyázzatok magatokra! És varázsoljatok sok mosolyt!
Ezzel Zónián és Adril is intett egyet, majd sarkon fordult és eltűnt.
10 hozzászólás
Szia!
Az én arcomra már sikerült mosolyt varázsolnod. A második fejezet igazán remekre sikerült. De jó, hogy szövegszerkesztési feladatot kellett adnod a diákjaidnak. 🙂 Egyszerűen csak dícsérni tudom. Nyomtatásra érett írás. Már látom is a csodaszép illusztrált kötetedet a polcokon. Várom a folytatást. Csak gratulálni tudok.
Maristi
Szia!
Nagyon örülök, hogy tetszett! Annak az 1-2 barátnak, akinek megmutattam, szintén tetszett, de ők elfogultak velem szemben, te pedig nem. Ez még értékesebbé teszi a dicséretet!
Kedves Inesita! Csodás tündérmesét faragtál! Imádom a tündérmeséket, s olyan aranyosan festetted le őket, a mosolytündéreket, hogy én is mosolyogtam végig. Fogott a varázslatuk! Így karácsony közeledtével, varázsolhatnának minden embernek egy kis mosolyt is a pofijukra.
Aranyos meséd nagyon tetszett! Gratulálok!:)
Kedves sleepwell!
Örülök, hogy megkedvelted őket, még találkozhatsz velük… Hát, bizony, ha mindenki csak plusz három mosolyt utalna ki magának naponta, máris jobb lenne a világ 🙂
Köszönöm a szavaidat!
Kedves Inesita!
Ez igazán tündéri történet volt:) Olyan ártatlan és szeretettel teli, hogy már vissza is vágyok arra a helyre 🙂 Még sose olvastam tündérmesét, de nem ilyennek képzeltem 😀
Elvarázsoltál 🙂 Azt hiszem, ez látszik is, mert még írás közben is folyton mosolygok :))
Üdv.:
Jessie
Kedves Jessie!
Lehet, hogy ez nem is igazi tündérmese, de ha sikerült elvarázsolnom, már volt értelme leírni… 🙂 Köszi, hogy olvastál!
Szia : )
Nekem is volt egy ilyen Tekla osztálytársam, csak nem így hívták, de azt hiszem nem sokszor futott össze a mosolytündérekkel.
Tetszik a stílusod és nagyon szeretem a tündérmeséket, a házuk leírása azzal a rengeteg arannyal azért nekem is sok volt, de gondolom direkt.
szeretettel: Delory
Kedves Delory!
Azt hiszem, ha ma írnám meg ezt a sztorit, kicsit más lenne, valószínűleg tömörebben is fogalmaznék. De túl lusta vagyok ahhoz, hogy átírjam… 🙂
Köszönöm, hogy itt jártál!
Ági
Kedves Ági!
Már tegnap este olvastam a meséd. (Nagyon ritkán olvasok mesét.)
Meglepődtem magamon is mit olvasok. Örülök, hogy rátaláltam.Tetszett.
Gratulálok!
Ági
Kedves Ági!
Örülök, hogy szerezhettem néhány kellemes percet!
Ági