A mosolytündér 3: Egy mindennap

Jó nekik — sóhajtott Zana —, a nagykorúak már rövidíthetnek az úton. Na, menjünk mi is. Sajnos, a hosszabb változatban.
– Tényleg nem baj, ha elmegyek, Rozi néni?
Katinak csak most jutott eszébe, hogy talán nem esik jól a Néninek, ha egyedül hagyja.
– Persze, drágám, mulass jól. Ahogy látom, mi is jól megleszünk a cicussal —kacsintott a cicó felé, aki semmivel sem törődve békésen szunyókált.
Kati és Zana kiléptek az ajtón. Ahogy Kati körülnézett, és nem látott mást, csak a hatalmas mezőt, és azon túl a még hatalmasabb erdőt, eltűnődött, hogy mennyit kell vajon gyalogolniuk a munkaterületre. Hiszen az is beletelne jó fél napba, hogy egyáltalán egy emberrel találkozzanak. Zana, mintha csak kitalálta volna a gondolatát, megszólalt:
– Azért nekünk sem kell gyalogolnunk. Szerencsére mi, mosolytündérek tudunk repülni, nem úgy, mint a szerencsétlen kacajtündérek, akik csak ugrálnak. Persze, azért mi sem vagyunk nagy repülők. Nagy távolságra vagy gyorsan nem szállhatunk. Sőt, nem is lehet elhagyni a körzetünket, csak ha hivatalos engedélyünk van rá.
– És mi van akkor, ha az egyik ügyfeled elköltözik?
– Akkor másnak osztják ki, én meg átadom az aktáit, és kapok helyette valakit.
– Volt már ilyen veled?
– Igen, egyszer.
– És nem hiányzott?
– Hát, nem volt túl érdekes ember. Egy öreg bácsika volt, aki mindig csak a háborúról beszélt mindenkinek, és akármit hoztam elő a gondolataiból, arról mindig visszakanyarodott a háborúra. Amikor elköltözött a fiához, egészen megkönnyebbültem.
– Én azt hittem, ti szeretitek a munkátokat. — Kati kicsit csalódottnak érezte magát.
– Persze, szeretjük. Nagyon szeretjük. Nem is cserélnénk senkivel. Csak néha, egy egész kicsikét némelyik ügyfél unalmas. De azért szeretjük. Őket is, meg a munkát is. Meg az életünket is.
Zana kicsit zavartnak látszott, és erősen elpirult.
– Na, induljunk. Vár az egyes számú ügyfél.
Ezzel felemelkedett a levegőbe.
– Bocsánat — mondta Kati, és nagyon esetlennek érezte magát —, de én nem tudok repülni.
– Dehogynem tudsz. Megkaptad a KEL-t, nem?
– Persze. De az csak egy engedély.
– Egy különleges engedély. Tudsz repülni, hidd el.
– És… hogyan?
– Elég, ha elhiszed és akarod. Bár, azt hiszem, először nem árt, ha lecsukod a szemedet. Úgy könnyebb figyelni. Végül is, te most repülsz először.
– Te mióta repülsz?
– Amióta megszülettem.
– Már az egészen kicsi mosolytündérek is tudnak repülni?
– Persze. Jó, az egész kicsik még nem olyan ügyesen, de azért nekik is megy. Így aztán elég mulatságos, amikor egy kis tündért le akar fektetni az anyukája, és ő még nem akar lefeküdni.
Kati elképzelte a jelenetet.
– Igazi repülős üldözés — kuncogott.
Aztán lecsukta a szemét, és megpróbálta elhinni, hogy tud repülni. Igyekezett elképzelni magát, ahogy elegánsan elsuhan a réti virágok felett, és integet a madaraknak. De nem történt semmi, nem érzett semmit, csak butának magát. Hiába, ő már csak ember marad, KEL ide, KEL oda. Inkább kinyitotta a szemét, hogy legalább lásson, de aztán rögtön lecsukta rémülten újra.
Kis idő múlva óvatosan megint kipislogott a szempillája alól, de a látvány nem változott. A levegőben lebegett, éppen egy szintben Zanával. Óvatosan kinyújtotta lefelé a lábujját, de nem volt alatta semmi. Csak a levegő.
– Repülök! — kiáltott fel boldogan, és gyorsan csinált két szaltót a levegőben, majd versenyre kelt egy óvatlan pillangóval. — Repülök! Figyeljetek madarak!
Zana vidáman lengette a haját.
– Hát, azért a sasokat még nem hívhatod ki úgy, hogy ne nevessenek rajtad…
Elindultak, és Kati elragadtatva figyelte, hogyan vonulnak alattuk a fűszálak, a virágok és a vakondtúrások, majd az erdőbe érve igyekezett minél cikcakkosabban haladni a fák között. Zana volt, hogy figyelmeztette: ha így folytatja, előbb-utóbb beveri a fejét egy kóbor ágba, de nem tudott most ezzel sem törődni. Repült! Nem valami gyorsan, az igaz, de akkor is: repült!
Az erdő után beértek egy városba. Ahogy haladtak előre az utcák felett, Katinak kezdett ismerős lenni a vidék. Aztán, amikor Zana lassított és leszállt, meglepve vette észre, hogy ez… hiszen ez… a Macskaköröm utca!
– Te Zana! Honnan tudod, hogy én itt lakom?
– Nem laksz te itt. Minden nap ide járok, de téged még sose láttalak.
– Dehogynem! Három hónapja költöztünk ide! Itt lakom! A negyvenhármas házban!
– Sajnálom, Kati, de az nem te vagy. A negyvenhármas ház lakója pont az egyik ügyfelem. Egy fiatal lány. Az édesapjával lakott itt, de sajnos ő meghalt néhány hónapja. Azóta a lány egyedül él, és itt szokott még lenni a vőlegénye is.
– Várj csak… ez a történet ismerős. Az apukámék mesélték, hogy egy fiatal lánytól vették meg a házat, akinek meghalt az édesapja, és később, amikor férjhez ment, a férjéhez költözött, és akkor vettük meg a házat mi.
– Nincs férjnél a lány. Vőlegénye van, de egész biztos, hogy nem ment még hozzá. Arról tudnék. Bár megkérte már a fiú a kezét, de még biztosan nem tűzték ki az esküvő napját. Nem lehet, hogy tévedsz? Sok utca hasonlít ehhez…
– Nem, biztosan nem tévedek — ráncolta Kati a homlokát.— csak most… nem most van… azt hiszem… Megvan! — csapott hirtelen a homlokára — Tudod, mit mondott Rozi néni, mielőtt elindultunk volna hozzátok?
– Mit?
– Azt, hogy „pörgessük kicsit vissza az időt!” Én csodálkoztam, hogy lehet-e, de ő azt mondta, hogy mindent lehet, csak akarni kell. És megkérdezte, hogy igazán szeretnék-e találkozni veled. Aztán elmentünk hozzátok. És most itt vagyunk.
– Rozi néni vissza tudja pörgetni az időt? — csóválta a fejét hitetlenkedve Zana. — Ezt azért még róla se gondoltam volna.
– Tényleg, mit tudsz Rozi néniről? Én csak azt gondoltam, hogy csak egy kicsit különös öreg néni. De kezdem azt hinni, hogy több ennél. Kicsoda valójában?
– Hát, ez nehéz kérdés — vonta össze a haját elgondolkodva Zana. — Én sem tudom pontosan. Csak azt tudom, hogy nagy hatalma van. Minden tündér és manó és más szerzet mélységesen tiszteli. Neki nem kell soha vigyázni magára, mert senkinek eszébe sem jut bántani. Még a mosolytündérek legöregebbjei is nagy tisztelettel beszélnek róla, és mindig megfogadják a tanácsát, bár csak ritkán ad bárkinek is tanácsot. És ezek szerint nemcsak a tündérek fölött van hatalma, hanem az idő felett is. Ennél többet nem tudok róla. Valójában nem tudom, kicsoda. De amíg vigyáz rád, nem eshet bajod. És azt hiszem, szeret téged — kacsintott Katira.
– Akkor jó. Remélem, egyszer megtudom az igazat.
– Lehet, hogy jobb, ha nem tudod. Talán meg se értenénk, ha elmondaná.
– Lehet — sóhajtotta Kati. Mindig zavarta, ha nem értett valamit, vagy úgy érezte, eltitkolnak előle dolgokat.
– Na, itt is vagyunk az első ügyfélnél.
– Itt az Izabella néni lakik — állapította meg Kati. — Ő az ügyfeled?
– Igen. Őt kaptam másodiknak. Azt mondták, a legjobb gyakorlás a mély víz.
– Hát, vele nem lehet valami könnyű dolgod. Elég savanyú néni. Csak az szerez neki örömöt, ha másokat kipletykálhat. És azt hiszem, te nem ilyen örömért dolgozol.
– Hát, nem. Egyáltalán nem tudom, mit kezdjek vele. Már próbáltam az összes emlékét, de nem használt. Mindenről valami kellemetlenre gondol gyorsan. Ha az első szerelmét próbáltam felidézni, akkor azonnal eszébe jutott, hogy milyen ronda görbe lába is volt annak a lánynak, akiért végül is elhagyta őt a fiú. Ha a legelső szépre sikerült tortáját, akkor meg azon tűnődik, hogy ki is nem dicsérte meg eléggé, meg hogy a barátnője, a Marika milyen rémesen irigy volt, mert az ő tortája két nappal előtte összeesett, és mindenki azon nevetett, micsoda ragacsot tudott gyártani. Szóval nehéz eset. De azért vele is kell próbálkozni. Még ő is megérdemli a mosolyt.
– Szerintetek mindenki megérdemli a mosolyt? Még a leggonoszabb emberek is?
– Igen. A valódi mosoly ugyanis nem csak boldogabbá, hanem jobbá is teszi az embert. És erre mindenkinek igazán nagy szüksége van. És mindenki meg is érdemli. Na, gyere, menjünk be.
Berepültek a házba, de nem láttak senkit.
– Ó, nem! Már megint szomszédol! Ilyenkor még sokkal nehezebb rá hatni! — fogta a fejét búsan Zana.
– Biztosan a Marika néninél van.
– Igen, ez elég valószínű. Nézzük meg ott.
Ahogy átrepültek a szomszédba, már hallották is a nyitott konyhaablakon át Izabella néni hangját.
– Szóval, Marikám, képzeld el, éppen az Icával beszéltem, amikor oldalra néztem – azt hiszem, jobbra, igen, biztos, hogy jobbra -, és ott láttam azt az embert. Tudod, azzal a rémes bajusszal. Nem is tudom, miért nem büntetik törvényesen az ilyen bajszokat. Már a látványtól megrémül az ember. No meg a szaga! Nem is tudom, milyen régen nem mosakodhatott már meg. Ezt is büntetni kéne. Bezzeg az én kis Istikém még gyerekkorában is mindig rendesen mosdott. Mondtam is neki mindig, hogy látod, kisfiam, ha mindig ilyen szép tiszta leszel, a mami mindig szeretni fog téged. Mert a piszkos kisfiúkat nem szereti senki. És akkor mindig rám nézett azzal a nagy kék szemével, és azt mondta, hogy ő nem akarja, hogy őt ne szeresse senki. És engedelmesen jött fürdeni. Persze, tudom én, hogy nem jut mindenkinek olyan jó gyerek, mint az én Istikém meg a Klárikám. Igazán szerencsés vagyok. Persze, nem csak a szerencse. Sőt, ha jobban meggondolom, egyáltalán nem a szerencse. Mert a nevelés, az a fontos. Én mindig figyeltem rá, hogy a gyerekeim köszönjenek mindenkinek, és mindig megmosakodjanak. Bezzeg másoknál sajnos nem ezt látom. A Kovácsék fia is, az a Sándor, hát, ha meglátom, már összeborzadok. Az a gyerek nem tud köszönni. Ha elmegy mellettem, csak morog valamit, mint egy kutya. Meg olyan fésületlen is, hogy rossz ránézni. Mintha nem lenne anyja a szerencsétlennek. Persze, tudom én, nem mindenkinek van olyan akaratereje, mint nekem. Meg olyan türelme sem. Én mindig tudtam, mivel tartozom a környezetemnek. És mindig figyeltem a gyerekeimre is. Nekem ők voltak a mindenem. A szemem fényei. Meg is hálálták. Olyan jó gyerekek, hogy öröm rájuk nézni.
– És akkor, képzeld el, tettem bele még egy kis kaprot, mert mondom, anélkül nem olyan jó. A kapor, az valami csoda! Csak egy csipet, és máris olyan lesz tőle a főzelék, mint az angyalok eledele. — Marika eddig a gáztűzhelyen kavargatott valamit, és most hátrafordult, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe. — Csak az a baj, hogy a Ferim nem eszi a főzelékeket. Mindig csak húst enne, meg halászlevet, sok erőspaprikával. Még ha ötszázszor egymás után rántott húst adnék neki ebédre, szerintem azt is megenné. A disznóhúst szereti a legjobban, abból is a combot. Pedig mindig mondom neki, hogy a marhahús sokkal egészségesebb, de nem hallgat rám. Tényleg, hallottad, hogy a húsosnál most éppen le van árazva a comb? Negyed árát elengedik. És szép is ráadásul. Reggel jártam ott, de nem volt éppen nálam pénz, úgyhogy csak egy keveset vettem, de azt hiszem, visszamegyek még. Lefagyasztom, és még sokáig tudom majd használni. Csak az a baj, hogy nincs valami sok hely a hűtőben. De majd átrendezem, és akkor lesz. Veszek is három vagy négy kilót. Azt hiszem, négyet.
– És most, hogy a Klárikám olyan sokat dolgozik, tudod, most kezdett a boltban, még új ember, és meg kell becsülnie magát, azért mégis szakít időt a kisgyerek mellett is, és ha tud, meglátogat. Most voltak éppen, két vagy három hete. Azt hiszem, inkább három. De az a kisgyerek! Csak látnád! Olyan erős, és olyan egészséges, majd kicsattan a kis arca. Azt mondja nekem, amikor ideértek: Mit sütöttél nekem, mami? Sütöttem is neki, hát hogyne sütöttem volna, egy kis túrós pitét. Ahogy ette az a kisgyerek, hát öröm volt nézni…
– Jól elbeszélgetnek, mi? — kuncogott Zana, a beszélgetők felé bökve a hajával. — Pont, mintha süketek lennének. Ahogy az egyik levegőt vesz, a másik rákezdi. És még csak véletlenül sem figyelnek egymásra. Jól csinálják, így sose sértik meg egymást.
– Milyen furcsa! — csodálkozott Kati — Tudtam, hogy ők barátnők, de nem tudtam, hogy ilyen, amikor beszélgetnek. Eddig mindig csak külön beszéltem velük. Illetve mindig csak ők beszéltek.
– Hát igen. Nem nagyon vesznek levegőt, ha egyszer rákezdik.
– És most mit csinálunk? Varázsolsz az Izabella néninek mosolyt?
– Ööö… Nem, azt hiszem, ma nem. Most úgyis a kellemes emlékein tűnődik, és sokkal jobb kedve van, mint szokott lenni. Ezen biztosan nem javíthatunk.
Kati kicsit csalódott volt.
– És a Marika néni is a te ügyfeled?
– Nem, szerencsére nem. Nem is tudom, mi lenne velem, ha csupa ilyen ember jutna nekem — sóhajtott Zana.
– Akkor megyünk a következő emberhez?
– Igen, azt hiszem, megyünk. A következő Géza bácsi lesz.
– A Salgó Géza bácsi?
– Igen, ő. Az ötvenegyes házban.
– Hű, neki olyan szörnyű kutyája van! Még a kerítés előtt is félek elmenni. Pedig tudom, hogy nem jöhet ki. Milyen szerencse, hogy nem látnak minket! Illetve… Ugye, nem látnak minket? Mert a két néninek is mintha nem tűntünk volna fel. Egyszer felénk nézett a Marika néni, de nem látszott rajta, hogy észrevett volna.
– Nem, nem. Jól gondolod, nem látnak minket. Ha látnának, nem tudnánk rendesen végezni a munkánkat. Képzeld csak el: éppen elő akarsz varázsolni egy mosolyt az ügyfeledből, mire meglát, és csak arra fog gondolni, hogy jé, egy mosolytündér! Sokan meg biztos megpróbálnának elkapni minket. Jobb így.
– De milyen jó! — mondta Kati, aki szerette a gyakorlati hasznát is nézni a dolgoknak. — Így simán bemehetünk a kutya mellett, nem is kell félni tőle!
– Sajnos — ingatta a haját Zana — az állatok látnak minket. Csak az emberek nem. A kutya is látni fog.
– Ó — bizonytalanodott el egy pillanatra Kati. Aztán gyorsan összeszedte a gondolatait. — Viszont mi tudunk repülni. A kutya meg nem.
– De már majdnem — dörmögte Zana. Láthatólag ő se nagyon rajongott a kutyáért.
Ahogy átrepültek a kerítésen, úgy tűnt, szerencséjük van. A véreb éppen egy bokor alatt szuszogott, és nem vette észre őket. Gyorsan odarepültek a nyitott ablakhoz, és rákönyököltek a párkányra.
– Nézd, nagypapa! Ezt neked rajzoltam!
– Hát ez gyönyörű! És mi van rajta?
– Hát te, nagypapa! Meg itt van még Brutus is, de most alszik.
– Ó, már látom! Melyik is vagyok én?
– Hát ez itt! Nem látod?
– Ja, de igen.
– Boldognak látszik — mondta Zana. — Mindig boldog, amikor itt van a lánya a kis Petivel.
– Akkor most neki se varázsolsz mosolyt?
– Hát, nem. Akármennyire is szeretnéd már látni. Ennél boldogabb már csak akkor lenne, ha a felesége is itt lenne. De sajnos a halottakat nem tudom feltámasztani.
– És akkor mit csinálunk itt?
– Eltesszük az emléket. Tudod, milyen hasznos lesz majd?
Zana kinyújtotta a kezét Géza bácsi felé, várt egy kicsit, majd a hajához emelte a kezét. A haja lebbent néhányat, aztán újra felvette eredeti alakját.
– Meg is van — dörmögte elégedetten.
– Segíts!
Zana már csak azt látta, hogy Kati eltűnik mellőle. Ahogy lenézett, megpillantotta Brutust, a kutyát, aki a ruhájánál fogva éppen lerántotta a kislányt a mélybe. Közben félelmetesen morgott.
Zana nem sokat teketóriázott, utána ugrott a párosnak, gyorsan odarepült a kutya farkához, és jól meghúzta. Sajnos eredmény nélkül: Kati még mindig sivalkodott, és a kutya még mindig morgott. Ekkor a tündér nagy levegőt vett, és merész lépésre szánta el magát. Brutus orrához repült, és alaposan belecsípett. Közben a szeme előtt hadonászott a maradék három kezével, és csúnya becsületsértéseket vágott a kutya fejéhez. Ez végre hatott. Brutus elengedte Katit, és Zana felé kapott a fogaival. Zana azonban számított már rá, és egy ügyes kis röpfordulattal kitért előle. A kutya megint utánakapott, de Zana megint ügyesebb volt. Kati lassan magához tért az ijedtségből, és felröppent, olyan magasra, hogy már ne lehessen elérni. Ahogy ezt Zana meglátta, abbahagyta a kergetőzést a csattogó fogú, nyálcsorgató Brutussal, és fölröpült Kati mellé. Sajnos azonban nem elég ügyesen, mert a kutya éppen elkapta a ruhája sarkát, és majdnem visszarántotta. Aztán a ruhasarok a kutyánál maradt, Zana pedig a levegőben. Kicsit lihegett.
– Hát, ez nem volt semmi. Jól vagy?
– Igen… Köszönöm szépen.
– Á, semmiség. Ezzel a döggel naponta fogócskázok így. Még sose örült nekem. De azt hiszem, jobb, ha távozunk, mielőtt az egész utcát felveri.
Kiröpültek az utcára, utánuk úszott a levegőben a kutya és az üvöltése. Persze, Brutus csak a kerítésig.
– Na, most valami nyugalmasabb helyre menjünk. Tudod, mit? — fordult hirtelen Katihoz. — Látogassuk meg az elődödet! Még úgysem találkoztál vele soha! Na, tetszik az ötlet?
– De még mennyire!
Már a negyvenhármas ház kertjében voltak, de még mindig hallották, ahogy Brutus, a csalódott eb kikiabálja a világnak, hogy megint nem sikerült elkapnia az izgága kis repülő vakarcsot.
Ahogy beszálltak a szobába az ablakon át, zokogásra lettek figyelmesek. Timi, a ház gazdája a konyhaasztalra borulva keservesen sírt.
– Mi baja?
– Nem tudom. Várj csak! Hófehérke! Keressük meg Hófehérkét!
– Az meg ki?
– A macska.
– És? Minek ide a macska?
– Hófehérke mindent tud Timiről. És sokkal jobban szeret engem, mint az a ronda Brutus.
Zana körberepült a házban, Kati a nyomában. Hófehérke a díványon szundított éppen, amikor rátaláltak.
– Hófehérke! Szia Hófehérke!
– Mmm… Mi van?
– Hát a modora nem éppen makulátlan — dörmögte halkan Zana.
– Azért még mindig szebb vagyok, mint te!
– Hm… Bocs, azt hittem, nem figyelsz.
Hófehérke sértődötten húzta össze a szemét. Hatalmas hófehér perzsamacska volt, hosszú szőrrel, sötétzöld szemmel és közepes súlyfelesleggel.
– Mindig figyelek — mondta felsőbbséggel. — Ha nem tudnád, macska vagyok.
– Igen, persze. Gondolhattam volna.
– Ezt a szánalmas megjegyzést viccnek szántad?
– Azt hiszem, veheted úgy.
– Ah, vagy úgy.
– Figyelj, Hófehérke! Szükségünk van a segítségedre. Mi baja Timinek?
– Ja, megint a Sanyi.
– Az a vőlegénye — bökte oda Zana gyorsan Katinak.
– Mit csinált?
– Hát, a szokásos. Elhívta vacsorázni, és a Timi megint azt hitte, hogy most majd megbeszélik, mikor házasodnak össze. Közben meg csak arról beszélt, hogyan nyerte meg az Újpest a meccset. Most megint azért sír, mert hogy a Sanyi nem is szereti, meg nem is veszi el talán soha. Alhatok végre?
– Hát, ez baj. Ja… igen, persze, aludj csak. Köszönöm!
Hófehérke nem is válaszolt, csak összegömbölyödött, és aludt tovább.
Zanáék visszarepültek a konyhába. Ott Zana lekuporodott a síró Timi elé az asztalra. Kati odahuppant mellé. A leszállást még gyakorolnia kellett.
– Most mit csinálsz?
– Gondolkodok.
– Miről?
– Arról, hogy mit csináljak. Kérlek, maradj egy kicsit csöndben.
Kati elhallgatott. Hogy ne unatkozzon, szétnézett a konyhában, amit olyan jól ismert. Most egész másmilyen volt. Kati anyukája a zöldet és az aranyat szerette, és bolondult mindenért, ami régi. A konyhaszekrényükön van (vagyis lesz majd) egy régi rézmozsár, a falakon fényesre suvickolt serpenyők, réztálak, zöld bögrék, az ősi családi kávéfőző, ami még a dédié volt, és sötétzöld terítő az asztalon. Timi ezzel szemben a modern vonalakat kedvelte, egyenes vonalú kávéfőzője volt, kék-ezüst függöny, ezüstszínű fazekak, nemesacél bögrék és kék székek. Mintha nem is ugyanaz a konyha lett volna.
– Azt hiszem, megvan.
Zana most fordítva csinálta ugyanazt, amit Géza bácsinál. A hajához érintette a kezét, majd kinyújtotta Timi felé. Egy kis idő múlva a lány lassan felemelte a fejét. Még mindig folyt a könny a szeméből, de már nem volt annyira kétségbeesve. Zana még mindig nem eresztette le a kezét, és Timi lassan megnyugodott.
Hófehérke méltóságteljesen sétált be a konyhába. Nagyon szeretett aludni, de azért érdekelte, hogy ugyan már Zana mit is tud művelni a gazdájával. Azért várt eddig, mert úgy érezte, nagyon feltűnő lenne, ha azonnal utánuk szaladna. Kicsit sokat várt nagy méltóságában, így csak a varázslat végére ért oda.
– Látod, kiscicám, talán nincs is olyan nagy baj. Talán csak egy kis időre van szüksége. A lényeg, hogy szeret.
Hófehérke dorombolva simult a gazdája kezébe, de azért kérdőn nézett Zanára.
– Mit csináltál vele?
– Varázslatot, cicus, varázslatot! — kacsintott Zana, és gyorsan kirepült az ablakon. Hófehérke csalódottan nézett utána.
– Tényleg, mit csináltál? — kérdezte Kati, amikor már az utcán jártak.
– Csak eszébe juttattam, amikor a múlt héten a Sanyi megvédte az anyjával szemben. Nem volt valami világrengető dolog, azt hiszem, egy torta díszítésén kaptak össze. Nem is, egy szekrényen. Igen, igen, a Sanyi anyjának nem tetszett a Timi új szekrénye, meg az se, ahova rakta, és nem valami szépen beszélt szegény lánnyal. A Sanyi pedig amikor meghallotta, rögtön rendreutasította az anyját. Ez nagyon szép volt tőle, és a Timi is nagyon hálás neki. Nemsokára úgyis összeházasodnak.
Kati eltűnődött, mennyi is lehet az a nemsokára.
– Tudod, mit? Pihenjünk! Elfáradtam.
Zana hanyatt feküdt a levegőben, és a felhőket kezdte bámulni. Kati mellé feküdt, és együtt hallgattak egy darabig.
– Látod a felhőket? Olyan szépek!
– Ühüm.
– És milyen messze mennek! Milyen jó lenne velük utazni! Bejárnánk a világot, látnánk mindent! Nem lenne jó? — fordult Zana hirtelen Katihoz.
– De — sóhajtott Kati, — olyan szívesen mennék! Mi a szüleimmel nem nagyon megyünk sehova. Mindig csak az iskolába, a boltba, néhány szomszédhoz meg rokonokhoz. Mindig ugyanazokhoz. Az egyetlen érdekes dolog, ami történt velem, az, hogy megismertelek titeket. Nektek sokkal érdekesebb az életetek.
– Ne hidd. — Zana elkeseredetten nézett a kislányra. — Én is mindig ugyanazt csinálom. Minden napom egyforma. Minden nap eljövök ide a Macskaköröm utcába, mindig ugyanazon az úton, és meglátogatom ugyanazokat az embereket. Mindig ugyanúgy végighallgatom Izabella nénit, megküzdök Brutussal, vigasztalom Timit, hogy szereti azért a barátja, Piroska néninek eszébe juttatom az unokáit, Balázs előtt a leendő diplomáját villantom fel, és így tovább, mindenkinél ugyanazt. A legnagyobb változatosság az, hogy van egy ügyfelem a szomszéd Körömfa utcában is. Ennyi. Ha végigjártam mindenkit, megyek haza, vacsorázok, beszélek anyuékkal és lefekszek. Ezek a napjaim. Mindig ugyanúgy. Néhány év múlva történik majd valami, mert kapok egy új ügyfelet. Aztán hamarosan ő is ugyanúgy beolvad a többi közé, mint az eddigiek.
– Nem is gondoltam — csodálkozott Kati, — hogy még egy mosolytündér is unatkozhat. Hiszen te tudsz repülni!
– És? Mindig ugyanarra repülök.
– De azt mondtad, hogy szereted a munkádat!
– Persze. Minden tündér ezt mondja. Úgysincs más lehetőségem. Mosolytündérnek születtem, ide a Macskaköröm utca mellé. Soha nem mehetek el a környékről. Soha nem csinálhatok mást. Ha még ki is mondanám, hogy unatkozok, tényleg szörnyű lenne! Így legalább nem mondom. Ez is valami.
– Értem — mondta bizonytalanul Kati, bár nem igazán értette, miért jobb, ha nem mondja ki, amire gondol. — És soha nem mehetsz el másfelé?
– Nem. Csak egy Különleges Vándorlási Engedéllyel mehetnék. De azt nem adnak senkinek.
– De ha nem adnak, miért van?
– Mert elvileg kaphatnék, de valójában azt mondják, hogy nincs rá szükség, mert máshol is ugyanolyan minden. Mégis muszáj léteznie az engedélynek, mert különben nem mondhatnánk el magunkról, hogy szabadok vagyunk. Így mehetnénk, de központilag kijelentik, hogy nem akarunk.
– Milyen furcsa!
Kati még mindig nem egészen értette, hogy mire való az olyan engedély, amit soha nem kaphat meg senki. Ezen eltűnődött egy darabig, mialatt Zana egy különleges, csónak formájú felhőt bámult.
– Tudod — súgta egyszer csak izgatottan Zana, — mesélték nekem még régen, hogy a mosolytündéreken kívül még sokféle tündér van. A kacajtündérekről már hallottál, de azokkal nem érdemes foglalkozni, mert szegény, alacsonyrendű nép. Viszont — és itt kicsit elfulladt a hangja — vannak állítólag, hangsúlyozom, állítólag, esőtündérek is.
– Esőtündérek? És ők mit csinálnak? Hol vannak?
– A felhőkön laknak, és ők gyúrják gömbölyűre az esőcsöppöket. Micsoda élet lehet! — sóhajtott vágyakozva — Az a felhő, ami az előbb fölöttünk volt, most már arrébb ment. Gyorsabban, mint ahogy mi ketten együtt repülnénk. A felhők eljutnak mindenfelé. Az esőtündérek mindent láthatnak. És rengeteg más tündérrel találkozhatnak. És a munkájuk! Sose unatkoznak! Hol nagyobb, hol kisebb csöppöket gyártanak. Sose egyformát. Sose ugyanannyit.
– Hmm, tényleg, milyen izgalmas lehet! — Kati elképzelte magát, ahogy ezüstszínű felhőkön száll, át a világ felett, és lát mindent, aztán integet a szomszéd felhőn lakóknak. Azok pedig visszaintegetnek. Ez ám az élet!
– Milyen kár, hogy nem esőtündérnek születtem! Persze, lehet, hogy nem is léteznek, és az egész csak mese.
Sóhajtott még egyet, utoljára ránézett a csónak formájú felhőre, ami most már nem is csónaknak látszott, hanem delfinnek, és álló helyzetbe fordult.
– Na, menjünk. Vár a következő ügyfél. — Egy kicsit elhallgatott, aztán hirtelen megszólalt: — Tudod, mit? Holnap is lesz nap. Hagyjuk a többit holnapra.
– És nem baj, hogy ma nem nézed meg őket? Lehet, hogy szükségük lenne egy kis mosolyra.
– Á, hiszen máskor sem vagyok folyton mellettük. Lehet, hogy fél órával a látogatásom után éppen elszomorodnak. Akkor se vagyok ott. Néha maguk is megoldhatják a problémáikat.
Kati belátta, hogy ez igaz, és követte Zanát vissza az erdőbe. Ott kergetőztek kicsit, a réten hajkurászták a pillangókat, aztán visszatértek a tündérlakba.
Rozi néni az egyik fotelban ült, és éppen a macskacicót simogatta. Úgy tűnt, egyáltalán nem lepődött meg, hogy hamarabb értek haza Zóniánéknál.
– Na, milyen volt a napotok? Láttál sok érdekes dolgot, Kati?
– Ó, igen!
Kati lelkesen elmesélte, mi történt, de kihagyta az esőtündéreket. Valahogy úgy érezte, jobb, ha Rozi néni nem tud róla. Miközben mesélt, csodálkozva vette észre, hogy már nem is érzi ezt az egész mosolytündér dolgot olyan különlegesnek, mint mielőtt az esőtündérekről hallott. Tulajdonképpen egész mindennapos ügy.
Rozi néni figyelmesen hallgatta őket. Katinak úgy tűnt, nagyon is figyelmesen. Mintha nemcsak az érdekelte volna, amit meséltek.
Nemsokára Zóniánék is befutottak. Ők nagyobb utat jártak be, mint a lányok, de hát több ügyfelük is volt. Kicsit meséltek a napjukról, aztán az egész csapat leült vacsorázni. Kati kíváncsi volt, milyen tündéri vacsorát kap majd vajon, ezért hát végtelenül csalódottnak érezte magát, amikor látta, hogy gombapörkölt van nokedlivel és savanyúsággal. A különbség a rendes emberi étkezéshez képest csak annyi volt, hogy itt az egész csapat jóllakott egy gombával. Tényleg nem olyan nagy dolog mosolytündérnek lenni.
Vacsora közben is beszélgettek, és Adril mókás történeteket mesélt az egyik ügyfele, Gizi néni aranyhörcsögjéről, Edömérről. Edömér és Adril állandó szócsatában álltak egymással, de azért hiányoztak volna egymásnak, ha Adril kihagyta volna egy nap Gizi nénit. Adril mindig valami találós kérdéssel készült Edömérhez, lehetőleg olyannal, amit szegény nem tudott kitalálni. Edömér pedig mindig igyekezett új és új módszerekkel leszólni Adril ruháját, haját, beszédjét vagy csak egyszerűen azt, hogy van. Néha olyan cifra mondatokat talált ki, hogy saját maga is belekeveredett, Adril nem kis gyönyörűségére. Az egész csapat remekül szórakozott a napi kalandokon, és igyekeztek új találós kérdéseket javasolni Adrilnak. Némelyik olyan jóra sikerült, hogy Adril eltette őket a hajába, nehogy elfelejtse.
Vacsora után átmentek a nappaliba, és a fotelekben pihentek. Rozi néni és Zónián viszont kint maradt a konyhában, és hosszan beszélgetett. Biztosan nem valami kellemes dologról, mert Zónián nem látszott túl boldognak, amikor ők is csatlakoztak a többiekhez.
Amikor eljött a lefekvés ideje, Kati kapott egy külön szobát, szép kis zöldesarany ággyal. Kétszeresen is meglepődött, amikor bevezették a szobájába. Először is, nem számított rá, hogy itt fognak aludni. Másodszor pedig egyáltalán nem emlékezett arra, hogy ajtó lett volna korábban ott, ahova benyitottak. Ezt szóvá is tette, és Adril megnyugtatta, hogy persze, nem is volt ott ajtó.
– Tudod, ez a vendégszobánk. De ha éppen nincs vendégünk, nincs rá szükség. Minek foglalja akkor az ajtó a helyet?
Ez logikusnak tűnt, bár egészen nem nyugtatta meg Katit. Annyira álmos volt azonban, hogy a gondolatait eltette holnapra. Aztán Adril „Jó éjszakát!”-ja után saját magát is.
Másnap reggel a ragyogó napfény és a madarak éneke ébresztette. Egy pillanatig nem tudta, hol van, aztán minden eszébe jutott. Kiszaladt a szobából. A család már rá várt, ott ültek mind a konyhaasztal körül, Rozi nénivel és a cicóval együtt.
A reggeli finom volt és bőséges. Amikor mindenki jóllakott, Zónián kicsit megköszörülte a torkát, és megszólalt. Nem volt vidám a hangja, és beszéd közben gyakran nézett Rozi nénire.
– Nos, amint bizonyára emlékeztek rá, tegnap este beszélgettem Rozi nénivel. Rólad volt szó — nézett Zanára, aki fülig vörösödött. —Azt mondta, hogy mielőtt érettkorú lennél, talán nem tenne rosszat, ha megnézhetnéd a világot, mondjuk az esőtündérekkel. — A tündérlány már nem is vörös volt, hanem bordó. — Rozi néni véleménye szerint ugyanis fontos, hogy teljes szívbéli elkötelezettséggel vállald a feladatodat. És lehet, hogy a feladatod nem az, hogy mosolytündér legyél. Erre neked kell rájönnöd. Ezért Rozi néni elintézte, hogy kapj egy Különleges Vándorlási Engedélyt, és az esőtündérek vezetőitől is szerzett neked egy Különleges Engedélyt. Ezenkívül ideszervezte a mai délelőttre az egyik alacsonyan szálló felhőt. Rozi néni úgy gondolja, ha megnézed a világot, el tudod dönteni, hogy mi akarsz lenni. Természetesen, ha nem akarsz menni, egyáltalán nem kötelező. Végül is mosolytündérnek lenni nagyszerű kiváltság, és gyönyörű életút.
Zónián az utolsó két mondatot reménykedve mondta, és sokkal magabiztosabban, mint az előzőket. Úgy tűnt, ez volt csak a saját véleménye. Zana hallgatott egy darabig, aztán olyan hangon, mint akit éppen ugratnak, megkérdezte:
– De az esőtündérek nemcsak a mesékben léteznek?
– Nem, kis drágám — mondta Rozi néni.
– És tényleg a felhőkben utaznak?
– Igen.
– És én — itt elakadt a szava egy kicsit — tényleg elmehetnék velük?
– Igen — sóhajtott mélyen és szomorúan Zónián.
– És… akár még úgy is dönthetek, hogy maradok? — most már határozottan reménykedően csengtek a szavai.
– Igen — Zónián most már majdnem sírt.
Zanának egy pillanatra felfénylett a szeme, aztán megint elsötétedett.
– De ha… esőtündér lennék, akkor nem láthatnálak titeket többé.
– Járnak erre felhők, látogatóba jöhetsz, ha akarsz.
Ezt már Rozi néni mondta, mert Zóniánnak, úgy tűnt, elfogytak a szavai.
– És… ha mégis… mégis vissza szeretnék jönni? Visszajöhetek?
– Igen.
– Hogyan?
– Ha vissza akarsz majd jönni, megtalálod az utat. Én csak az odautat intéztem el. Vissza te szervezel.
– És ha nem sikerül?
– Ha akarod majd, sikerülni fog. Ha nem sikerül, nem akarod.
Zana elgondolkodott. Aztán vett egy mély levegőt, és megszólalt:
– Elmennék, ha szabad. Szeretlek titeket, de el kell mennem. Az ügyfeleimről ki gondoskodik?
– Megoldjuk. —Ezt Adril mondta, éppolyan keserűen, mint ahogy Zónián nézett.
– Nos, azt hiszem, jobb lesz, ha nem egyedül mész. Veled megy Kati is. Jó, Katikám?
– Én? — most Katin volt a pirulás sora. Aztán a dadogásé. — Én is… me… mehetnék?
– Persze. Elintéztem már.
– És… és… és hogy jutok haza négyre? Hazajutok egyáltalán?
– Ha akarod, megtalálod majd az utat.
– Egyedül?
– Dehogy egyedül. Veled lesz Zana is. Na jó, elküldöm veletek a cicót is, hogy legyen, aki vigyáz rátok.
A cicó keservesen nyávintott egyet.
– Eszem ágában sincs velük menni! Utálok repülni! Ugrani, mászni, az igen, de egy nyamvadt felhőn repülni! Meg hogyan is védhetném meg őket? Én csak egy macska vagyok!
– Egy macskacicó — mosolygott Rozi néni.
– Jó, legyek macskacicó, ha ez a mániád. Akkor is!
– Nem akármilyen macskacicó vagy ám! Te az én barátom vagy!
– De ezt csak mi tudjuk. Meg ezek itt.
– Meg mindenki, akinek tudni kell. Na, cicó, vállalod?
– Tudod, hogy úgysem mondhatok neked nemet — dühöngött a cicó, —különben nem adsz többet enni. Rossz macskát senki sem etet. Én meg nem akarok guberálásból élni. De nem szívesen! Nagyon nem szívesen!
– Ez nagyon bátor és nemes döntés a részedről.
– Nem kell hízelegni! Semmi kedvem az egészhez! Egyáltalán semmi! Ti meg jobban teszitek, ha vigyáztok magatokra! — bökött a farkával a lányok felé, de szemmel láthatóan csillapodott már a mérge. Kicsit azért melegítette a szívét, hogy Rozi néni bátornak és nemes szívűnek mondta. Egyik rokonára se mondtak még ilyet. Talán egy macskára se az egész világon. De nem kell azt megtudni Rozi néninek, hogy milyen jól esett a dicséret. Még a végén elbízza magát, és más feladatot is ad.
– Nos, akkor indulás!
Mindannyian kimentek a ház elé, és ott várakoztak mély csendben. Nem volt kedve senkinek sem megszólalni. Zana nagyon szégyellte magát, hogy elmegy, de érezte, hogy talán ez az utolsó lehetősége. A szüleinek meg annyira fájt, hogy mégis Rozi néninek lett igaza, és elmegy a lányuk, hogy nem is tudtak volna megszólalni, ha akartak volna se. A cicó felváltva dühöngött és büszkélkedett bátorságával és nemes szívűségével, de mindkét érzés olyan erős volt, hogy nem lehetett szavakba önteni. Rozi néni pedig együttérzett és figyelte az eget. Egyszer csak felmutatott az égre.
– Ott van! Ott a szállító felhő!
Tényleg, ha jobban odanéztek, látták, hogy egy felhő feltűnően alacsonyan száll. De ha még jobban odanéztek, azt is észrevették, hogy még mindig túl magasan.
Rozi néninek erre is volt megoldása. Füttyentett egy éleset, mire egy sas zuhanórepülésben érkezett melléjük.
– Vele fogtok utazni. Ja, persze. Itt vannak az engedélyeitek.
Mindkét lánynak a kezébe nyomott két-két golyót, egy pirosat és egy ezüstszínűt. Hasonlóan hullámzottak, mint amit Kati már kapott, és a kezükben ugyanúgy eltűntek. A cicó nem kapott golyót, őt megsimogatta Kati néni.
Aztán már csak azon kapták magukat, hogy a sas hátán repülnek fölfelé, és a lenti csapat pici pontként tűnik el. Zana ült elöl, Kati mögötte, a cicó pedig leghátul, minden körmét Kati ruhájába mélyesztve. Kezdte úgy érezni, hogy könnyebb volt a földön bátornak és nemes szívűnek lenni.
– Te Kati! Te mondtad el Rozi néninek, hogy miről beszéltünk?
– Dehogyis! Ott voltál végig, amikor meséltem neki. Nem is említettem.
– Akkor honnan tudott mindent?
– Nem tudom.
– Úgy látszik, még sokkal hatalmasabb, mint gondoltam.
– Persze, hogy hatalmasabb. Mindegyikőtöknél hatalmasabb. Hogy nem lehet ezt észrevenni? Emberek! Tündérek! — dohogta megvetően a cicó.
– Még apát is rávette, hogy elengedjen. Pedig nem akart szegény. Remélem, nem hozok rájuk szégyent — sóhajtotta Zana. — Biztos, hogy jól döntöttem? Lehet, hogy csak próbára akartak tenni. Lehet, hogy nemet kellett volna mondanom.
– Az biztos, kis ugribugri! — kaffantotta reszketve a cicó. Már nem is mert lenézni.
– Nem tudom — Kati egészen tanácstalan volt. Minden olyan gyorsan történt. Hogy ér haza ő most már négyre?