Alaphelyzet: Bedőlt a kerti pince oldala, és az ajtaját is megrágcsálta az idő vasfoga (vagy más, itt nem szereplők). Úgy gondoljuk/od/játok/ják/ja, hogy mi ez egy szakképzett kőművesnek.
Nosza, keressünk hát egy kőművest!
A feladat könnyű, minden sarkon öt kőműves álldogál munkára várva, ha eldobok egy fél téglát, 1-ε valószínűséggel egy kőművest találok el, stb.
Hát nem.
Mert hát mi a legkézenfekvőbb módja egy kőműves előguberálásának? Megkérdezzük kedves ismerőseinket, hogy ugyan, tudnak-e valami jó kis kőművest. Legyen ügyes, ne igyon, és igyekezzék befejezni a munkát még a nyugdíjba vonulásunk előtt. És ne legyen túl drága.
Ja, hogy nekem nem akármilyen kőműves kell? Ja, hogy nekem igényeim vannak? Hát úgy már nem érdemes emelgetni azt a fél téglát, a valószínűség ugyanis 0+ε-ra változik azonnal.
Mert hát rögtön az első kívánalomnál kiesik a jelöltek jó része, a másodiknál hajaj, mekkora része, a harmadik meg… A negyediket jobb, ha csak zárójelben gondoljuk.
A keresési folyamatot jobb, ha nem részletezem. Tételezzük fel a pozitív kimenetelt, hogy legyen miről beszélni a későbbiekben, tehát találunk egy kőművest, aki saját állítása szerint mind a négy feltételnek megfelel. Azt biztosan tudjuk, hogy nem iszik. Mármint vizet, persze, iszik.
Itt kapcsolódunk be a történetbe. Hallga csak!
0. nap
(A tulaj és a kőműves a pince előtt áll, a lehetőségeket mérik fel.)
– Hát, kérem, ez sima ügy. Sec perc alatt megcsinálom. Kihordjuk a földet, bebetonozzuk, és kész.
– Ó, de jó! De kedves Mester, az ajtót is meg kéne csinálni. Azt is magára bízhatnánk?
– Egy ajtó…! Az semmi, kérem. Az egész meglesz egy-két nap alatt.
– (megkönnyebbülten) Hú, de jó! Két hét múlva el kéne utaznunk pár napra, és jó lenne, ha nem ázna tovább…
– Ilyen szárazságban, kérem, hogy ázna? De nyugodjon meg, kedves, a pincéje kész lesz, mire elutazik. Be is hordhatja a krumplit vagy amit akar addigra.
– Ez nagyszerű! És nem lesz nagyon drága? Tudja, elég sok kiadásunk volt mostanában…
– Ne féljen, kedves, az egész, ha sokat mondok, benne lesz negyvenezerben, anyaggal együtt.
– (nagyon megkönnyebbülten) Hát annyi pénzt még ki tudunk szorítani rá. És mit szerezzünk be a munkához?
– Hát, kérem, rendeljenek másfél köb sódert, négy mázsa cementet, egy köb homokot. Akkor kell még három szál négyes vinklivas, … (a Mester sorolja az anyagokat, a tulaj buzgón írja a listát. Még megtárgyalják, hogy akkor hogy is legyen az ajtó, van egy kis tégla félrerakva, az mégis jó lesz a falnak, tető kell az ajtó fölé, festékek, miegymás.)
– Akkor, kedves Mester, négy nap múlva várjuk.
– De el tudnának jönni értem, ugye? Persze, nem lakom nagyon messze, de azért biciklin mégis… Eshet az eső, akármi…
– Persze, persze, szívesen szállítjuk oda-vissza.
(Kölcsönös mosolygással elbúcsúznak.)
1. nap
(A Mester kiszáll az autóból.)
– Á, jó napot, kedves Mester! Látja, itt a sóder, itt a cement, ott meg a homok, és itt a többi.
– Igen, igen, nagyszerű, hát akkor lássunk neki!
(Megfontolt léptekkel a pincéhez megy, benéz.)
– Itt ennyi föld van?
– Hát,… igen, mutattam a múltkor is, hogy bedőlt… Nem volt bebetonozva, hát a pockok meg az eső…
– Az biztos, hogy a múltkor ennyi föld nem volt itt. Talán idehordtak még.
– De kedves Mester! Hát hogy hordtam volna az ízületi gyulladásommal? Meg minek?
– Én nem tudom, kérem.
(A tulaj megbántottan néz.)
– Jó, csak vicceltem! (félre) Látom, nem nagyon értik a viccet. (hangosan) De az biztos, hogy ez itt túl sok föld. Ennyit egy ember nem tud elhordani ennyi idő alatt. Mindegy, én sose nézem, mekkora fáradság, én megcsinálom, kérem. Akkor is, ha kopog a szemem az éhségtől. Legfeljebb elájulok majd.
– Jaj, hát éhes, kedves Mester? Még van egy kis csirkepörkölt, szívesen adok, ha szereti.
– Hát, nem nagyon, de mindegy, sajnos most nem tudtam ebédelni, mert nekem, kérem, első a kötelesség.
– Sajnos most más étellel nem készültem…
– Sebaj, elfogadom azt a pörköltet, mert hát üres hassal mégse lehet dolgozni. Nokedli van hozzá?
– Jaj, hát nem, csak egy kis rizs.
– Nem baj, nem baj, jó lesz. Uborka van?
– Egy kis ecetes.
– Hát, a kovászosat jobban szeretem, de mindegy, az étek nem fontos. Csak a kötelesség.
(Bemennek a házba, a Mester jól belakik. A pörkölt után kér egy kis kávét is, de igazán, csak ha van, mert nem fontos. A tulaj kávét főz.)
– Miből főzte ezt a kávét? Most egész éjjel nem tudok aludni.
– Jaj, hát nem gondoltam, hogy olyan erős, mi mindig ezt isszuk…
– Nem baj, na. Lássunk munkához, mert nekem mindig az az első, kérem.
(Kimegy, levonul a pincébe a lapáttal, hordja ki a földet. Félig beborítja az árvácskaágyást, de mindegy, majd kihajt újra. Harminc centi magas halmot kihord. Homlokát törülgetve megáll.)
– Hát kérem, én mondtam előre, hogy itt túl sok a föld. Ennyit egy ember nem tud egyedül kihordani.
– De én nem tudok segíteni, kedves Mester. Ízületi gyulladásom van már évek óta.
– Tudom én, kifogás mindig van.
– De kedves Mester!!!
– Jó, vicceltem. Mindig elfelejtem, hogy nem értik. Mindegy, a lényeg, hogy ezt egyedül nem tudom kihordani. Kell egy segítség.
– Hát, azt hiszem, a Jancsit talán el tudnám hívni…
– Remek, úgy jó lesz. Mert hát az ember dolgozik, amíg csak bír, de akármennyit nem bír, ugyebár… Maradt még egy kis kávé?
– Persze, de nem lesz baj? Az előbb is mondta, hogy túl erős volt…
– Megbirkózom vele. De csak keveset adjon. És most ne tegyen bele annyi cukrot, az előzőtől majd összeragadt a szám.
(A tulaj kihoz egy kis adag kávét, kevesebb cukorral.)
– Hát, nem valami bőkezű… De hát mindegy, amennyi van, annyival elégszünk meg.
– Hozzak még?
– Nem, nem, ettől se fogok aludni, már látom. (Az órájára néz.) De hogy elszaladt az idő! Most már mennem kell, hív a kötelesség. Akkor az a Jancsi legközelebb idejön, ugye?
– Persze, jön.
2. nap
(A Mester kiszáll az autóból. Jancsi már ott van, újabb harminc centi földet már ki is hordott. Bemutatkozás.)
– Jó napot, jó napot. Tegeződjünk, fiam, ha már munkatársak lettünk.
– Köszönöm, nagyon kedves.
– Látom, szorgalmasan dolgozol. Ez jó, még ha egy kicsit ügyetlenül is mozogsz.
– ???
– Hát, nem kell megbántódni az őszinteségtől. Az ember tegye meg, amit tud, mert különben mivégre él, ugyebár. Na, lássunk munkához. (Kihord még két lapát földet.) Hát igen, látod, az ember dolgozik, mint egy állat, pedig még egy falat kenyeret se kap. De nem azt kell nézni. Van, aki szívesen ad, mások nem annyira. A lényeg, hogy mi megtegyük a magunkét.
– Éhes, kedves Mester?
– Hát, nem mondtam volna, ha nem kérdezi, de hát sajnos pont nem volt időm enni. De nem fontos, én dolgozok szívesen.
– Jaj, nehogy éhesen dolgozzon! Van egy kis túrós tészta, sütök rá szalonnát is, jó?
– Hát nem nagyon szeretem, de mindegy, jó lesz. A szalonnát csak világosra süsse, mert az égett ételt nem eszem meg. Te addig, fiam, hordj ki még egy pár lapát földet. Hadd legyünk annyival is előrébb.
(Megkapja a túrós tésztát a világos szalonnával.)
– Elég holdvilág ez a szalonna, de hát ahány ház, annyi szokás, én nem panaszkodom sosem, kérem. Az ember örüljön, ha kap valamit, akármilyen is az.
(Jóízűen belakik, utána kávé. Kiballag a pincéhez. Jancsi már a föld legnagyobb részét kihordta.)
– Jól van, fiam, látom, dolgozgattál. Nem valami gyorsan, az igaz, de hát nem lehet mindenki annyira ügyes. Na, figyelj a tapasztaltra: ha így fogod a lapát nyelét, és így emeled, sokkal jobban megy a munka. (Kiemel egy lapát földet.) Most te is. (Jancsi irányából fogcsikorgatás hallatszik, de túlságosan kedveli a tulajt ahhoz, hogy a házánál gyilkoljon. Emel. Újra és újra.) Na mindegy, nem lehet mindenkinek érzéke hozzá. (Kiemeli az utolsó két lapát földet, az utolsó két árvácskát is betemetve. Megtörli a homlokát.) Hát, ez nem akármilyen munka! Látja, megmondtam, hogy egy embernek sok! Ketten dolgoztunk, hozzánk az igavonó barom semmi, aztán mégis meddig tartott! De most már mennem kell.
– És a fal, kedves Mester?
– Tudja maga, hány fok van? Ilyen melegben a kutyát se verik ki! Egész nap a földet hordtuk! A falazást különben se lehet összecsapni. Vagy azt akarja talán, hogy megint bedűljön?
– Jaj, dehogy, dehogy!
– Na látja. A falazás komoly munka. Majd a következő napon megcsinálom.
– És kell segítség?
– Hát, az sose árt, de mondta, hogy nincs pénzük, majd megoldom egyedül.
3. nap
(A Mester kiszáll az autóból. Étel, kávé.)
– No, hát akkor hol az a fal? Lássunk neki.
– Itt a tégla is.
– Ilyen messze? Jellemző. Az ember dolgozzon, de a feltételeket nem biztosítják. Nem tudná idehordani?
– De, de, majd egyesével hozom.
– És a maltert miben keverjem?
– Hát, itt ez a vödör, meg ez a taliga…
– Egy kád kéne inkább, de mindegy, az ember dolgozzon, akkor is, ha lehetetlen. Én megcsinálom, kérem.
(Megcsinálja a fal felét.)
– Hát, most már mennem kell.
– De kedves Mester, még csak egy órája dolgozik!
– Mi van, méri az időt? Ilyenek a zsugoriak! Minden ember önző! Én kiteszem a lelkemet is, ők meg csak az időt számolgatják. Nem is maradok tovább!
– (majdnem sír) De hát a fal! A pince!
– Ja, erre akkor kellett volna gondolnia, amikor elkezdett sértegetni! Mit gondol, csak azért, mert a két kezemmel dolgozok, már nincs is lelkem? Nekem akármit lehet mondani, ugye? Mert én csak egy kőműves vagyok!
– Jaj, kedves Mester, ne haragudjon! Én igazán nem akartam megbántani! Csak tudja, annyira szeretném már, ha készen lenne!
– Ha azt akarja, hogy megcsináljam, beszéljen velem tisztességesen. Maga nem ért ehhez, fogalma sincs róla, hogy nem lehet csak úgy összecsapni egy falat. Az alsó felének érni kell, hogy megbírja a tetejét.
– Én ezt még sose hallottam.
– Ezt mindenki tudja. Persze, maga nem. Jellemző. Különben is, maga csinálja, vagy én?
– Jó, jó, nem szólok bele, csak készüljön el a másik fele is. Ugye, megcsinálja?
– Hát, nem tudom… Na, mindegy, megcsinálom, mert nekem, kérem, az adott szó szent. Én akkor is betartom a szavam, ha a másik ember nem. De most elmegyek.
– Nem fejezi ma be?
– Ilyen lelkiállapotban nem lehet dolgozni, kérem.
4. nap
(Étel, kávé, nagy nyögésekkel elkészíti a fal másik felét is.)
– Akkor még a lépcső, ugye… Ahhoz is van még egy kis tégla.
– Milyen téglák azok?
– Hát, bontott téglák, két-háromféle méret…
– Az nem jó. Úgy nem lehet lépcsőt csinálni. Majd megcsinálom betonból. Megzsaluzom szépen, meglátja, olyan fáintos lépcső lesz, hogy sehol sincs olyan. De csak legközelebb, most már mennem kell.
5. nap
(Étel, kávé, kiballag a pincéhez, kezébe vesz egy darab deszkát.)
– Hát akkor lássunk neki! (Megtorpan.) Van elég deszka a zsaluzáshoz?
– Igen, van, kedves Mester.
– (gyanakodva) Hadd lássam! (A tulaj odavezeti a halom deszkához.) Hm, ez tényleg elég. Nem is néztem ki magából, hogy lesz elég deszkája. Aztán van-e hatvanas szög?
– Nem tudom… Szerintem ilyen nem volt a listán.
– Ja, dolgozzak, de eszközök nincsenek? Hát így nem megy, kérem. Én biztosítom a szakértelmet, az erőmet, magának kell biztosítani a körülményeket. Így nem lehet dolgozni. Minek néz engem, varázslónak? A nyálammal ragasszam össze a zsalut? Majd ha vett szöget, megcsinálom.
6. nap
(Étel, kávé.)
– Hol a segéd?
– Milyen segéd, kedves Mester?
– Hát aki segít betont keverni. Mégis mire gondolt?
– De hát nem mondta, hogy kell segéd!
– Aztán hogy keverjek ki egyedül ilyen ménkű sok betont? Minek néz engem?
– Nem úgy volt, hogy előbb a zsalut készíti el?
– Látszik, hogy nem ért hozzá! A zsalut egyszerre kell a betonnal készíteni. Ezt mindenki tudja. Magát kivéve, persze, de hát mit várjon az ember egy nőtől. Vagy állítson ide egy segédet, vagy egy betonkeverőt. Anélkül nem megy.
7-15. nap
(Nagy nyögésekkel, váltott segédekkel elkészül a lépcső. A tulaj lassan kifogy az ismerősökből. A készpénzből már régen kifogyott. Még jó, hogy a bankkártyáját nemrég hitelkártyával kombináltra cserélte. A Mester hízik valamennyit. A tulaj sokat fogy. Az utazást lemondta, éjszakáit egyetlen álom két változata tölti ki. Az egyikben az elkészült pince előtt állva búcsút int a Mesternek. A másikban harminc évvel öregebb, és még mindig neki töltögeti a kávét. Kezdi úgy érezni, hogy nem is olyan fontos az az átkozott pince. A Mester tervbe veszi az ajtót is.)
…
…
…
És a vége?
Na igen, a vége. Kérdés, hogy van-e egyáltalán. Ha mégis, több mindennel fejeződhet be a Nagy Pincesztori. Attól függ, mennyire vagy/unk/tok szerencsések.
Ha Fortuna többet dobott, talán elkészült az ajtó is, és igaz, hogy a lépcső élei leválnak, és az ajtó résén néha egészen kövér patkányok is be tudnak surranni, de a lényeg, hogy kész van. És a patkányoknak is kell valamit enni.
De az az irodalomban már előfordult befejezés sem elképzelhetetlen, hogy a kedves Mestert négy egyenlő darabra vágva találják meg… Étellel és kávéval a gyomrában.
És mielőtt bárki meg akarna kövezni: a történet szereplői természetesen mind a képzelet szüleményei, valós személyekkel való bárminemű hasonlóság csak a véletlen műve lehet!
9 hozzászólás
Ez nagyon jó!
És naponta meg is történik.
Tetszett,szépen vezetted le,nem csaptad össze.
Köszi! Örülök, hogy ezt mondod, az anyukámnak túl terjengős volt. De két sorban nem jött volna ki a Mester jelleme, azt hiszem 🙂
Szia!
Anyukádnak nincs igaza, egyáltalán nem terjengős. Gyorsan pergő, olvastatja magát. A karaktert remekül fordítod fonákjára, igazi szatíra. Nekem is tetszett.
Maristi
Szerintem sem terjengős, élvezet volt olvasni.
Kedves Rozália, Maristi!
Köszönöm a véleményeteket, megerősítettetek!
Jót vigyorogtam olvasás közben. 🙂 Tetszett nagyon. Szerintem minden ok vele, nem terjengős.
Kedves Melinda!
Köszi!
Egyébként hír: TEGNAP ELKÉSZÜLT A PINCE! Már csak a Mester fűrészét kell utána vinni! :)))
Üdv nektek!
Kedves Inesita!
Szerintem, ez fantasztikusan jó lett! Amint már korábban is kifejtettem, most csak megerősíteni tudom: remek jellemrajzokat készítesz! Ez amolyan szituációs-szatíra lehet. Élmény volt olvasni, köszönöm!
Vipera
Kedves Vipera!
Én köszönöm, hogy elolvastad!