Oda jár ébredni az álom

Lábamat lógatva nézem a vizet. Mennyi csapat, mennyi harc… A társalgó falain tíz évvel ezelőtti bajnokok nevei, legenda mindegyik. Kopott kanapék, fotelek, talán egy lomtalanítás után hozta ide valaki. A „büfé” kiüresedett, „Károly bá” sincs már sehol. Por és kosz. És kosz és por.
A Sziget felől a fiúk, a víz felől a lányok öltözője. Meleg víz nincs. Valamikor volt. Akkor még azokban a kék szekrényekben tartották a ruháikat ŐK…
Pár órával ezelőtt kötöttünk ki, akkor ültem fel ide. A serdülő fiúk a vízbe ugráltak, az edzőjük leszidta őket. Bár nem volt annyira meleg, amikor kimentünk, de az enyhülés csak most ért ide. Szemben a Budai-hegyek mögött megy le a Nap.
Egy uszály hullámain inog az építmény. Ideér az aranyhíd, csak végig kell menni rajta… és akkor te is legenda leszel.
Lábamat lógatva nézem a vizet. Most jön vissza. Meddig mehetett fel? A gyomrom összeszorul, próbálok kicsivé és láthatatlanná válni. Olyan égő. Én miért nem vagyok vízen? Vagy a kondiban? Mert akkor nagyon fáradt lennék holnap. De Ő… Ő minden nap itt van és hajt, mindig erős, mindig kedves… Fordul. Hogy nem olvad el abban a rengeteg meleg ruhában? Kiköt. Ja, kérem, ha valaki elsőre el tudja találni a stéget…
A nagy sportolók… Az újságban írnak róluk, az aláírásaikat gyűjtik, ha elérték, amit akartak, visszavonulnak. Jó fiatalon akár, hiszen korán kezdték. Ő is. De még mindig itt van. Az egyetlen legenda, akit láthatunk is. Minden évben nyer, és nem hagyja abba. Közben egyetemre jár, lassan kész lesz a két betű is. Meg a pont.
Imádjuk.
A szava többet ér, mint az edzőnké. Ha azt mondja, jó, az nagyobb dolog, mintha az ember legalábbis egy Budapest Bajnokságot nyerne. Vagy válogatót.
Persze fogunk. Meg jók leszünk, mi is, hogyne.
És egyszer talán… lesz nekünk is lesz olyan nevünk, amiről mindenki tudja, hogy kié. És a kicsik ránk fognak felnézni… És mi fogunk felállni a dobogóra… természetesen, és mégis hitetlenkedve. Olyan szeretni valóan, ahogy Ő.
Lábamat lógatva nézem a vizet. Gúnyosan elmosolyodom magamon. Mit várok még? Miben hiszek? Hogy csoda történik? Ugyan már! Felébredtem a nyári rémálomból. Fel is kell nőni. Felnőni, és nem hinni azt, hogy minden jóra fordul, meg, hogy Szegeden is az nyer majd, aki igazán megérdemli. Ott nem mindig igazság az igazság. De a könyvekbe, a falakra az kerül. És vannak, akik nem hibáznak, és vannak, akik igen, és vannak, akiken nem múlik, mégis…
Attól még ugyanúgy szeretjük őket. Attól még ugyanúgy népszerűek. Attól még ugyanúgy példaképek.
És itt vannak az olyanok, mint én. Vagyis mi. Mert mi, Katabogi ketten vagyunk. De sosem leszünk olyanok, mint a Beakriszta…
Tényleg? Ugyan miért nem? Mit tudnak ők, amit mi nem? És mit tudunk mi, amit ők nem? Ők tudnak evezni. És nyerni. Az még megy. Mi… Mi tudunk szeretni… és veszíteni… illetve nem, azt nem, de nem tudunk nyerni. Se.
Szemem elülső felszíne túlságosan kezd kiszáradni, ezért aztán könnymirigyem váladéktermelése megnő, amit aztán szemhéjammal kellene eloszlatnom, de nem teszem, csak összeszorítom, és rázkódni kezdek. Hiába, no, a biológia érettségi. Az se fog sikerülni…
Ekkor villan be egy kép a kollégiumi folyosóról. Egy emelet, egy klub. Mint minden versenyen. Kopp-kopp, megyünk a szobánkhoz. A tanuló lányok izgatottan rángatnak minket, hogy siessünk már… egy lepedőre felfestették, hogy „HAJRÁ DANUBIUS!”, és egymás szavába vágva mesélték, hogy melyik toronynál lesznek, mit fognak ordítani…
Én erre vágytam. Hogy szeressenek. Cserbenhagytuk őket, de nem lehet többször. Felhívom Bogit, hogy holnap jöjjünk korábban, és ma még elmegyek futni.
Lábamat lógatva nézem a vizet. A hegy mögött a narancssárga ragyogás már halványul, a víz csendesedik, már szinte tükörsima. A stég végénél az odakötött motorcsónakok már nem mozdulnak. Alattam, a hangárban ott a nyolcas. Fogok én még abban Szegeden nyerni… Meg a négyesben is… minden egységben… Egyszer…
Felállok, elmegyek a másik korlátig, és az Árpád-híd felé nézek. Annyi a kétezer méter. Visszabattyogok a lépcsőhöz. Útközben megállok, és végigsimítom a feliratot:
WESSELÉNYI CSÓNAKHÁZ