A szamuráj lánya

Mikoto Soto aznap kissé problémásan ébredt! Éppen a megszentelt Dodzsóba ment, mert ifjú felesége vajúdott, és a vének tanácsa szigorú utasításának eleget téve csakis fiúgyermeknek adhatta át a szamurájok ősi tudományát. S abban a pillanatban, amikor a pólyás bölcsőt kicsit figyelmesen szemügyre vette, és meglátta, hogy gyermeke igazából lány nyomban elájult, és a tökéletes megdöbbenés, és csalódottság érzet lett úrrá rajta!
,,Hát ez meg mi a csudát akar jelenteni?! – töprengett magában. – Így tréfálják meg maguk között is egymást az istenek?!” – s míg ezen gondolkodott észre sem vette, hogy gyönyörű, barnalángú szempár szegeződik rá, és szinte már mosolyog is gügyögve, pólyába kötve.
– Édes, jó uram! Bocsásd meg engedetlenségemet ami miatt nem tudtalak téged fiú gyermekkel megajándékozni, de ha ez vigaszodra szolgál érted örömmel megválok életemtől! – azzal az ifjú feleség szinte már mindenre föl volt készülve, beleértve a harakirit is, s már a konyhában föl is készítette magát a tényre, hogy igaz ügy érdekében kell föláldoznia szerény kis életét!
– Ugyan már ne butáskodj itt nekem asszony, mert mindjárt fölnégyellek a kardommal. Mikotonak ugyanis hat darab szamuráj kardja volt, és éppen emiatt is nagy megbecsülésnek örvendett az egész faluban.
,,Most mihez is kezdjek?” – morfondírozott magában. ,,Mi a helyzet akkor, ha valakinek a tudomására kerül, hogy lányom van fiam helyett, akit ráadásul az ősi harcművészetekre szeretnék oktatni?”
Végül úgy határozott, hogy miután a szülésnél csak igen kevesen – csupán a bába, és még egy segédember vett részt -, így abban maradtak, hogy titkolni fogják, hogy a megérdemelt fiúgyermek valójában lány! Elvégre, amit a többi ember nem tud, abból csak nem lehet galiba!
Így történt, hogy Mikoto egyetlen lányát Hokoszakit elkezdte a harcművészetekre tanítani, és hozzátásította szépen fokozatosan a kardforgatás mesterségét is. Mindenben szigorúan az ősi bushidó szabályainak eleget téve járt el, ami a szamurájok körében afféle becsületkódexnek számított. Viszont a kislány – legalább is egyelőre utcára sem mehetett ki – elvégre ha csak egy szikrányi gyanúja támad az embereknek, akkor ez minimum kivégzés, és emellett a családját is örök kárhozat sújtaná.
Hogy a turpisságra, és csalafintaságra senki rá ne jöjjön ahogyan Hokoszaki szépen lassan cseperedett az apja rendszeres időközökben vágni kényszerült gyönyörű, hollófekete haját, amit – ellentétben a többi gyerekkel -, Hokoszaki sajnos nem növeszthetett meg!
Szépen fejlődött, és gyorsan is tanult; nemsokára egy érett, filozófiákban, és szellemtudományokban, harcművészetekben, és kardforgatásban jártas fiatal hölgy nézett mindenre elszánt, makacs, és akaratos fegyelemmel farkasszemet öregedő apjával.
Azonban történt egy nap, hogy a Vének tanácsa rendeletben tette kötelezővé a népszámlálást és Kiotóba a székes városba hívta össze az embereket népszámlálás ürügyén.
,,Most nyomban rám akadnak, és nem lesz kegyelem!” – hangzott lelkiismeretében az ítélet az öregedő szamurájnak, s már készült is, hogy rövidebb kardjával vakizasival öngyilkosságot kíséreljen meg, amíg megmentheti az általános szégyenérzettől családját.
– Apám, apám! – hívta egyre Hokoszaki az apját, s mivel nem találta sehol ezért állruhát öltve magára, és fiús gúnyát, hogy föl ne ismerhessék; nem feledkezett el arról, ha bajba keveredjék, a dzsiudzsicu alapfogásait alkalmazza támadóival szemben is.
Kiotó felé vette az irányt, és egy gyönyörűséges kert mellett, amiben már virágoztak a szép, liliomnagyságú szirmokat termő cseresznyefák pillantotta meg éppen öngyilkosságra készülő apját. Amilyen gyorsan csak lehet odarohant hozzá, és egy jól irányított karate mozdulattal kifacsarintotta kezéből a gyilkos tőrt.
– A szentséges Istenekre kérlek apám, ne tedd meg, mert anyámmal szükségünk van rád! -s ez az egyetlen segélykérő, szívből szőtt fohász annyira hatott az idősödő emberre, aki általános köztiszteletnek örvendett, hogy – mivel a könnyek zuhatagát a gyávaság, és szégyen előképének tekintette -, most eltakarta arcát, hogy a lánya ne láthassa, hogy szemeit törölgeti, majd átölelték egymást, és feleségével együtt keltek útra, hogy megjelenhessenek Kiotóban a népszámláláson!
– Most mi fog történni édes, egyetlen lányom? – kérdezte egy kicsivel szemrehányóbban, mint eredetileg tervezte Mikoto.
– Mi történne az Istenek áldjanak már meg édes, egy uram! Megjelenünk a népszámláláson, és bemutatjuk lányunkat állruhában, és álnév alatt, ha egyszer már így rendelték az Istenek! – nyilvánította ki akaratát az asszony. Japánban ugyanis roppant konzervatívak az emberek, és a nőket általában csak a háztartás vezetése illeti meg, szabad akarattal nem rendelkeznek!
– Ne felejtsd el asszony, hogy hol a helyed a világ rendjében! – figyelmeztette az öregedő mester feleségét. – Ha elkészültetek akkor indulhatunk.
Míg Kiotó felé tartott az útjuk nem cipeltek fölöslegesen dolgokat; egyetlen kissé lomhán, és csigalassúsággal mozgó szamaras kordé volt minden vagyonuk, és a szent kardok gyűjteménye, amiből Mikoto szigorúan csak egyetlen hosszabb katana kardot hozott magával, ezt a lánya születésnapjára tartogatta, mint a felnőtté válás egyik szertartását.
Amint a székváros felé haladtak útközben fiatal harcosok csoportjára lettek figyelmesek, akik lovaikat itatták egy hűsítő forrásvidéken. A legtöbb harcos látszólag egyszerű embereknek vélvén a bölcs mestert és családját látszólag nem is foglalkoztak velük. Nem így az egyik kicsivel forrófejűbb, és engedetlenebb harcost, akinek sajnálatos mód szokásává lett, hogy mindig megy a saját feje után, és ki nem állhatta, ha parancsolnak neki! Már pedig az ősi bushidó megszegése súlyos -akár még halálbüntetéssel is járhatott!
De az ifjú harcos nem törődött senkivel, és semmivel sem! Makacs volt, és túlontúl büszke, hogy ősi szamurájok rendíthetetlen, és nemes vére csörgedezik ereiben, így meg sem fordult a fejében, hogy kicsit komolyabban szemügyre vegye mester fiatalabb tanítványát. Mikotó felesége egyetlen dolgot azonban az álruhába való átöltöztetésnél elvétett, nevezetesen: hogy a nádkalap, amit Hokoszaki fejére tettek nem takarta kellőképpen növésnek indult hollófekete haját! S itt történt az általános baj. Az ifjú forrófejű harcos kardot rántott, és megállította őket:
– Megállj! Hát ti meg hová készülődtök?! – fenyegetőzött kivont katana karddal a kezében.
– Jó uram, mint bizonyára te is tudod, Kiotóban a Vének tanácsa népszámlálást rendelt el, és most arrafelé tartunk.
– És benned kit tisztelhetek nagyapó? – hangzott a pimasz kérdést a suhanc harcos szájából.
– Én Mikotó Soto mester vagyok! – hangzott olyan szerényen a válasz, mintha az alázat egyik lehetséges megnyilvánulása lett volna, nem pedig a túlfűtött büszkeségé.
Hokoszakit most azonban majd elfutotta a méreg, hogy egy ilyen beképzelt, és arrogáns ifjú, hogy mer ilyen tiszteletlen hangot megüti idős apjával szemben. Odament a fiatal harcoshoz, és ellenségesen egy ideig farkasszemet nézett vele.
– Netán van valami közlendőd kedves barátom?! – vonta meg a másik szemöldökét, amikor a másik hozzálépett. – Megkóstolhatod a kardom hegyét, ha gondolod? Akarsz egy ingyenes leckét?! – vágta most feléje pimaszul.
– Fél kézzel is elbánnék veled, tud csak meg! – villant gyönyörű, dióbél, mandulavágású szeme gyilkos ösztönnel.
– Elég legyen ebből Hiko! – szólt a bölcs mester most állnéven becézett lányának, aki már készült egyenesen ölre menni.
– Bocsánat apám! – s engedelmesen, mint aki vétett a szabályok ellen hosszan, és mélyen meghajolt.
A gőgös, ifjú harcosnak ekkor tűnt fel, hogy szemlátomást a fiatal tanítvány úgy néz ki, mint bármelyik férfi, azonban a haja egy kicsit rendezetlenebb, és mondhatni elhanyagoltabb, mint a többségé.
– Állj csak meg te tanítvány! Beszédem lenne még veled! – állta ismételten kordéjuk útját a suhanc.
– Nekem veled semmi beszédem sincs! – villant meg ellenségesen ismét szeme.
– Nos, ha nem akarjátok értéketek átadni nekünk, akkor kénytelenek vagyunk az erőszakkal elvenni!
A bölcs mester most a kordéra állt, és nyugodt higgadtságot erőltetve magára megszólalt:
– Tiszteletreméltó, nagyszívű harcosok! Magatok is láthatjátok, hogy épek hogy megélünk abból a kevésből, amit magunknak megtermelünk!
– Igen?! – vonta fel szemöldökét a harcos. -És akkor bölcs mester a karoddal mi a helyzet? Mert ugyebár, aki mesteri rangban van, annak kard is dukál, nemde?!
– Amint mondtam azt sem adhatom oda nektek! – azzal kicsit megnoszogatta szamarát, és már indultak is volna tovább, mire a fiatal suhanc azonnal riasztotta társait is, akik szintén kivont kardokkal közeledtek feléjük.
– Hát legyen! Én figyelmeztettelek titeket! Most még mindenki szabadon távozhat, de ha maradtok, úgy máris készüljetek a halálra! – azzal puszta kézzel szállt szembe a seregnyi támadójával, míg hosszabbik, katana kardja a kordén maradt titokban elrejtve.
Hokoszakinak sem kellett több biztatás – ha az apja harcba bocsátkozott, hát akkor ő is -, fölvette a dzsiudzsicu állást, és máris harcra termetten várakozott.
A fiatal harcosok csoportja alig húsz főt számlált, de még így is úgy tűnt a kivont kardokkal, hogy fényes, és megfellebbezhetetlen győzelemnek néznek elébe. Így esett, hogy kivont kardokkal, mint a hiénák egyszerre mind a húszan rájuk támadtak.
Mikotó Sotó bölcs mester úgy röptette harcművészeti mozdulatokkal rúgva, pörögve, és lendülve ide-oda a levegőben a maroknyi sereget, mintha csak legyeket hajtana el feje felett. És a lánya is hasonlóképpen cselekedett, csak ezúttal fiatalosabban!
Amikor a maroknyi fiatal harcossal végeztek, és mindenkit a földbe döngöltek, a fiatal harcosok közül a legfiatalabb, aki egyben a legcinikusabb volt, és kigúnyolta a bölcs mestert, most földig sújtottan földre borult a mester előtt, és kérte bocsásson meg neki.
– Nem tesz semmit fiam! Azonban tanítványommá fogadlak, ha megtisztelsz azzal, hogy tőlem tanulsz. – javasolta a bölcs mester. Meglátták ám ezt a nagy barátkozást a többi harcosok is, és igencsak ferde szemekkel kezdték vizsgálgatni ifjú társukat:
– No, nézd csak, hát így állunk! Máris mész a mesterhez, ha legyőztek, te hitszegő! – mondogatták.
Az ifjú harcost sem kellett azonban sokáig félteni, mert előkapta hosszú karját és szabályosan fejük felett a levegőben suhogtatva leborotválta fejükről a hajat.
Elámultak ezen a harcosok, és úgy elkotródtak a közelükből, mint a megvert, és most szégyenkező hadvezérek a kíméletlen csaták után.
A bölcs mester fiává fogadta az ifjú harcost, aki most megreszkírozott egy kérdést. Először igazában föl sem merészelte tenni; elvégre, csak nem sérthette meg másodjára a mestert, de belsejét egyszerre fűtötte, és ingerelte a kíváncsiság, és nem tudott határtalan érdeklődésének gátat szabni!
– Tisztelt Mesterem! Megengedsz egy kérdést nekem? – hozakodott elő vele bátortalanul.
– Mondjad csak fiam, rajta, bátran! – biztatta érdeklődve.
– A fiatal harcos, aki veled utazik a fiad, vagy fogadott gyermeked?
– Miből gondolod, hogy fogadott gyermekem is van? – lepődött meg egyszeriben az öreg szamuráj.
– Ne vedd zokon, de a hollófekete haja sok mindent elárul az avatatlan szemeknek, és ha én észrevettem, hogy itt valami fondorlatos titok lappang, akkor könnyen lehet, hogy ezt a székvárosban is észreveszi a Vének tanácsa! Vagy nem?!
Az öreg mester arcára egyszerre kiült a néma döbbenet: hát hogy most mi lesz? Ha ez a fogadott, ifjú harcost vallatás alá veszik Kiotóban, akkor az ő feje biztos nem marad a helyén, viszont, ha megússzák a dolgot valaki így is, úgy is megsejtheti az igazságot! Ezért a mester még fondorlatosabb trükköt eszelt ki, hogy a Vének tanácsának minden kíváncsiságát leszerelhesse; beöltözteti az ifjú harcost is ugyanolyan ruhába, mint a lányát, és ugyanúgy levágja a haját, és fölteszi rá hosszúkürtű nádsipkáját is! Ebből csak nem lehet baj! – vélekedett. Majd vett egy nagy levegőt és szólította a szamaras kordé belsejében rejtőzködő lányát.
– Hokoszaki gyere elő! Szeretnélek bemutatni! – hívta.
Az öreg szamuráj lánya kissé megmakacsolhatta magát, mert bizony hosszú kérlelésre volt szükség, amíg kidugta az orrát a kordé ponyvái közül.
– Rendelkezz velem apám! – jelent meg.
– Hát ő az én egyetlen mennyei kincsem! Hokoszaki a lányom! – mutatta be az ifjú harcosnak az ifjú hölgyet.
– De… hát… én azt gondoltam, hogy ő férfi! – döbbent meg azonnal a harcos. – Te a saját lányodat harcművészetekre tanítottad?! – esett le majdnem az álla.
– Hát persze! Miért? Ez olyan szokatlan? – kérdezte meg.
– Megbocsáss! Tiszteletreméltó Mesterem, de nagyon is az, tekintve a mi társadalmunkban a férfiak a kardforgatók! – vonta le egyéni következtetéseit.
– Hát akkor üzenem azoknak szeretettel, akik jelesül így vélekednek, hogy ez a lány bárkivel felveszi a versenyt, mert jobb kardforgatót ritkán láttam a föld hátán! – dicsekedett büszkeséggel.
– Ha megbocsátasz Mesterem! Nem lesz ebből még baj?! – kezdte húzni görcsösen a szája szegletét.
– Ugyan, menj már! Mi történhet? Legfeljebb majd te lépsz a helyembe, mint családfenntartó! Készen állsz rá, ha úgy adódna a dolog?!
A fiatal harcos alázatosan meghajolt, és csak annyit felelt a hozzá intézett kérdésre:
– Rendelkezz életemmel Mesterem!
– Akkor Hokoszaki elfogadod-e az itt megjelent fiatal harcost társadul a valóságban? – intézte lányához a kérdését a mester.
– Apám! Még mielőtt döntök, te mindig azt javasoltad, hogy fontoljam meg bölcsen a kérdést! Én most épp ezért azt mondom, szeretném előbb kiismerni ennek a fiatalembernek a jellemét, és csak utána döntök, ha nem baj! – azzal visszabújt a szamaras kordé belsejébe, és meghívta a fiatalembert, hogy tartson vele, és legyen beszélgető partnere. A fiatal harcos azzal behúzódott a kordé belsejébe, ahol már egészen otthonosan berendezkedett a szamuráj lány, és azzal egészen a székvárosig hosszas, vitatkozós, és érvelős beszélgetésekbe merültek egymás között. Hosszan vitatkoztak többek között: az élet értelméről, a családról, szerelemről, életről, és halálról!
Amikor a bölcs, öreg mester szamaras kordéjával bedöcögött Kiotóba a fiatal harcos volt társai bűnt, és árulást követtek el ellene, mert mihelyt megtudták, hogy a fiatal harcost kegyébe fogadta a Mester, és kinevezte őt saját fiának az irigykedő harcosok elmondták a Vének tanácsának, hogy bizonyára itt valaki súlyos, sötét titok lappanghat bizonyára.
A Vének tanácsa azonnal lefogadta a bölcs mestert. Megkötözték, majd börtönbe vetették. Az utolsó szó jogán csak annyit felelt bírái előtt, hogy neki tiszta a lelkiismerete, és szerinte semmi főbenjáró bűnt nem követett azzal el, hogy egy lánynak is átadta a szamurájok ősi buhidó szerinti bölcsességét, és harcászati titkait. Amivel viszont a fejével fizetett!
Azt mondják, hogy a bölcs szamuráj mielőtt lesújtana hosszú kardjával egy másik ellenfélre előbb belső énje terébe vonul tökéletes mértékben vissza, majd pontosan hét szívdobbanást vár! Ha letelt a hét dobbanásnyi ,,türelmi idő”, abban a pillanatban törvényesnek érzi magát arra, hogy a végzetes csapást bevégezze! Így esett, hogy amikor Mikotó Sató szamuráj mestert a Vének tanácsa megbüntette engedetlenségéért, s mert törvényt szegett, abban a percben a fiatal harcos, és Hokoszaki – a szamuráj lánya -, között időtlen szerelem szövődött.