A Tükör

Létezik egy tükör. Egy nagy tükör cifra, patinás fakeretben. A tükör felső része félköríves. Úgy néz ki, mint egy alagút bejárata. Vagy mint egy szépen megművelt kapu. Legalábbis én ezt láttam benne.
Ez a tükör egyszer a birtokomba került. Akkor, amikor még imádtam a tükröket.
Egy kis házam volt a Balaton déli partján, nem messze Siófoktól. Közvetlen a part mellett álló, földszintes, beépített tetőteres kis lak. Szerettem ott élni. Augusztusi hajnalokkor, mikor a nap épphogy csak felkelt, vöröses rózsaszínbe festve a tájat, teljes szélcsendben kimentem a partra és bámultam a fantasztikusan sima vizet. Olyan volt, mint egy hatalmas tükör.
Órákig gyönyörködtem volna benne, ha lehet. De sajnos nem tartanak sokáig a csodálatos dolgok. Persze vannak időt álló csodák is, de azokat az ember egyszer megunja. Vegyük például Stonehenge-t. Ha az ember minden nap látná pár órára, egy idő után hozzászokna. Egyszerűen a háttér, a táj részeként tekintene rá.
De az én csodám más volt. Mindig változott. Minden egyes alkalommal más arcát mutatta. Más színt. Más formát. Másképp verte vissza a fényt. Mindig. Csodálatos volt.
Ez volt az én személyes, hatalmas, csodálatos tükröm. Néha, amikor kivételesen tiszta volt a levegő, látni lehetett, ahogy a nap visszaszorítja a domb árnyékát, amely mögül érkezett. Végigtolta a víztükör felszínén, átváltva a szürkésbarnás mélykék színt, kékesen csillogó narancsszínbe. Csak álltam és figyeltem a csodát. Máig tisztán őrzöm emlékeimben. Csodálatos volt.
De nem tarthatott sokáig. Valami mindig megzavarta a víz felszínét. Egy hajó, vagy motorcsónak, esetleg a közelben pancsoló turisták nagyon el tudják rontani az élményt. A csodát.
Nem beszélve az időjárásról. Szél. Eső. Sűrű köd. Mind-mind el tudják rontani az ember szépség iránti kielégíthetetlen vágyát.
De van amikor nem gátol semmi, hogy élvezzem a természet adta csodákat. A napfelkelte színváltozásai a víz felszínén. Az éppen felszálló ködpamacsok tánca. A víz tökéletes simasága. Ilyet nem lehet festeni. Lefotózni meg nem érdemes. Ezt látni kell! Olyan az egész, mint egy színét változtató tükör. Igen. Szerettem a tükröket.
De ez régen volt. Most más a helyzet. Most gyűlölöm a tükröket. Gúnyosan mutatják, hogy szerintük milyen vagy. Hogy nézel ki. Ki vagy. Pedig az ott a tükörben nem te vagy. Gyűlölöm őket. Gyűlölöm!
Fura, hogy meg tud változni az ember egy trauma hatására. Amennyire imádtam a tükröket, most annyira gyűlölöm.
Pedig szerettem a tükröket. Ludwig Spiegel, német tükörkészítő volt a szakma etalonja. Ő igazán értett a tükörkészítéshez. 1512-ben készítette a világ legszebb tükreit. Ő is megszállott volt, mint én. Fanatikus, ha tetszik. De a tükrei mesterművek voltak. Ezeket a tükröket próbáltam meg összegyűjteni.
Volt egy hegyikristályból csiszolt példány, ami véletlenül került hozzám. Keret nélkül találtam meg Berlinben, egy bolhapiacon a Berger Strasse mögötti sikátorban. Szinte ingyen jutottam hozzá. Ezek a Németek. Nem tudják mi az érték.
Mindig nagy becsben tartottam, elzárva. Olykor elővettem és órákig is csodáltam. Tökéletes volt. Csiszolt hegyikristály. Akkora volt, mint egy aktatáska. A hátoldalára ezüst volt futtatva. Mint sikerült kiderítenem, Ludwig csak ezüsttel dolgozott. Persze nem csak ezért voltak értékesek az őáltala készített tükrök. Ő a tökéletességre törekedett. Filozófiája szerint, ha egy tükör nem tökéletes, torzít. Ha valaki torzítva látja magát, az kihat az egész életére. Az élete is torz lesz. Ő maga is torz lesz.
Persze akkoriban nehezebb volt teljesen sima tükörfelületet létrehozni, mint manapság. Ma csak az üveget kell megolvasztani, azt ráönteni egy ónnal teli tartályba, és mehet rá a festék.
Ludwig művész volt.
Egyszer elvittem felbecsültetni ezt a tükröt. Egy bozontos, fehér szemöldökű teljesen ősz és kócos öregúrhoz. Ő volt az egyetlen, aki amint meghallotta Ludwig Spiegel nevét a tükörrel kapcsolatban, azonnal meg akarta venni.
Persze nem adtam el. Semmi pénzért nem adtam volna el ezt a tükröt. Megmondtam neki, hogy komoly gyűjtő vagyok. Ő is az volt. Csak ő 1500-as évekbeli ezüstpénzekkel foglalkozott.
Megvizsgálta és egy nyolc számjegyű összeget mondott.
Persze voltak kevésbé értékes tükreim is. Mindenféle tükrök. Ovális, kerek, négyzet, téglalap, háromszög… És mind a XV.-XVI. századból való. Egy párat eladtam, de a mester tükreit megtartottam.
Volt egy csiszolt üveg tükröm, ami tökéletesen kerek volt. Tökéletesen. Ludwig értett a szakmához. De nem tudott teljesen tökéletes tükröt készíteni.
Legalábbis így tudtam, amíg meg nem találtam A Tükröt.
Ez az a tükör, ami úgy néz ki, mint egy alagút bejárata. Két méter magas, egy méter húsz centi széles, a felső része ívelt. Tökéletesen sima üveg. A fakeret eredeti. Vastag, lakkozott, teljesen épen maradt cifra, faragott fakeret. Úgy nézett ki, mint két oszlopra spirálisan felfutó növény, ami felül kivirágzik.
Fantasztikus volt megszerezni. Szinte az összes pénzem ráment. Állítólag olyan tükör volt, aminek mindkét oldala használható, de nekem csak az egyik fele volt meg. Ezért tudtam olcsóbban megvenni.
Csodálatos tükör volt. Egy életmű.
Volt, hogy egy fél napon keresztül csak ültem előtte és bámultam. Néztem a tükröt, a keretet, magamat. Tudtam, hogy ez a tükör más mint a többi. Ekkor kezdtem el érezni, hogy a tükrök mögött egy másik világ van.
Ugyanolyan, mint ez, de fordított. Ekkor lettem igazi fanatikus. Megszállottan kutattam Ludwig után, a tükrök után. Felfedeztem, hogy Ludwig igen jártas volt a mágia világában. A felismerés megrendítő volt:
Csinált egy kaput. Egy kaput a tükrök mögötti világba. És ez a kapu nálam volt. Kíváncsi lettem. Át lehet menni? Hogy lehet átmenni? Milyen a másik oldal?
Még jobban kutattam. Kutattam a választ. Hónapokig. A rögeszmémmé vált. De nem találtam választ. Át akartam menni. De nem tudtam. Kutattam. Tanultam mágiát. De nem találtam kulcsot, ami kinyitná a kaput.
Egyik este, mikor már el voltam keseredve, hogy semmit sem találtam hosszú keresésem alatt, megálltam a tükör előtt és megkérdeztem:
– Hogyan tudok átmenni? – A tükörképem ugyanezt kérdezte. Nem volt válasz. Csak álltam a tükör előtt és vártam a válaszra. De nem kaptam.
Szinte mindent kipróbáltam. Ráolvasást, fénytechnikát, önhipnózist, egyszer neki is futottam, de lepattantam róla. Semmi. Nem tudtam átmenni.
És ahogy ott álltam éjfélkor a tükör előtt, hirtelen átléptem rajta.
Át akartam lépni rajta. Elhittem, hogy én vagyok a tükör másik oldalán, és sikerült. Behunytam a szemem, elképzeltem, hogy én a másik oldalon vagyok és előreléptem egyet. Nem ütköztem akadályba. Olyan hangot hallottam, mint amikor egy hajszálat tépnek ketté.
Kinyitottam a szemem. Ott álltam a tükör előtt. Nem mentem át. Gondoltam. De furán éreztem magam. Megfordultam.
És ekkor jött az igazi megrázkódtatás. Minden fordítva volt. Ami eddig balra volt, most jobbra került és viszont. Az eddig bal gyűrűsujjamon lévő gyűrű, átkerült a jobb kezemre. Nem volt szokatlan, mintha mindig is ott lett volna, csak nagyon fura. Minden nagyon fura volt. Szédültem. Megfordultam, szembenéztem a tükörképemmel és elájultam.
Reggel tértem magamhoz. Kinyitottam a szemem és még mindig a másik oldalon voltam. Felálltam és körülnéztem. Körbejártam a szobát. Volt pár könyv az asztalomon, felvettem és kinyitottam. Minden betű a megszokott tükörképe volt. Megpróbáltam olvasni, de belefájdult a fejem. Kimentem a szobából. Fura volt a balra nyíló ajtót jobbra húzni. Megláttam a folyosón a falra szerelt tükröt.
Nem tükör volt. Csak egy üveg a falon. A másik oldalán ott álltam én. Mintha egy lakásban a fal két oldalán ugyanúgy rendezték volna be a folyosót. Egy ablakon át néztem a saját világomat. A megszokott világomat. És önmagamat.
Megijedtem. Vissza akartam menni. A jól megszokott világomba. Itt minden olyan furcsa.
Visszamentem a kapu elé, észrevettem, hogy ez még mindig tükör, ellentétben a folyosóival. Az elvesztette minden tüköri jellemzőjét. Nem volt ezüstös. Nem szikrázott. Átlátszó volt.
Behunytam a szemem, elképzeltem, hogy a másik oldalon vagyok és előreléptem.
Beleütköztem. Nem tudtam visszamenni. Még egyszer megpróbáltam. Ugyanaz volt az eredmény. Fél óráig próbálkoztam sikertelenül.
Térdre borultam és bőgtem, mint egy gyerek. A tükörképem velem zokogott.
Lefeküdtem és álomba sírtam magam. Kora délután ébredtem fel, reménykedve, hogy csak rossz álom volt az egész. Nem álom volt. Még mindig a másik oldalon voltam.
Kirohantam a szobából, ki a házból, egyenesen a vízpartra. Látni akartam a vizet. A hatalmas, csodás tükrömet.
De a víz sem volt a régi. Sokkal sötétebb volt. Fénytelen. Zavaros. Megláttam a tükörképemet a fodros víz felszínén. Borzalmas volt. Én voltam. Vissza akartam jutni a saját világomba bármi áron. Beugrottam ruhástól a vízbe, hátha átjuthatok. Nem jutottam át. Dühöngtem. Két kézzel csapkodtam a vizet, amint megláttam a tükörképemet benne.
Miután lenyugodtam visszamentem a házba. A tükreimhez. De nem voltak tükreim. Csak üvegeim, amik a másik oldalt mutatták.
Odamentem a XVI. századbeli antik fésülködőasztalhoz és néztem az üvegen át az én világomat.
Hirtelen ötletem támadt. Kimentem a garázsba. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a metálzöld WV golfom kormánya a jobb oldalon van. Nem értem rá ezzel foglalkozni, meg kellett találnom az ötkilós kalapácsot. Kis keresés után ráakadtam az ásók mögött.
Visszamentem a házba, egyenesen a fésülködő asztalhoz. Az üvegen keresztül láttam, hogy a másik én kezében is ott van a kalapács. Ez az üveg elég nagy ahhoz, hogy átférjek rajta.
Meglendítettem a kalapácsot és lesújtottam.
Az üveg szétrobbant. Mögötte nem volt semmi, csak a támla. Lenéztem a cserepekre és megláttam magam. Olyan volt, mintha üvegen át néztem volna, mégis tisztán láttam magam. Felvettem egy cserepet, néztem magam, majd megfordítottam. Tökéletesen át lehetett látni rajta. Eldobtam egy másik tükör felé, ami ugyanúgy széttört és ugyanúgy nem volt mögötte semmi.
Hirtelen felindulásból elkezdtem az összes tükröt széttörni. Valamelyiken csak át lehet menni! De nem lehetett.
Odaértem ahhoz a szekrényhez, amiben a csiszolt kristálytükröt őriztem. Benyúltam a zsebembe a kulcscsomómért, megkerestem a szekrény kulcsát, a zárba helyeztem és elfordítottam. Meg sem mozdult.
Ó! Hát persze! A másik irányba nyílik. Elnevettem magam. Hisztérikusan hangzott az üres házban. Kinyitottam a szekrény és kivettem valamit. Nem a tükör volt.
Illetve már nem volt tükör. A kristály porrá hullott, az ezüst megfeketedett, eldeformálódott, mintha megégett volna. Elhajítottam és berohantam a kapuhoz.
Még megvolt. Még tükör volt. Néztem. Csak néztem. Átengedett. De vissza már nem. Gyűlöltem. Ó mennyire gyűlöltem. Megfogtam a kalapácsot, felemeltem, egy pillanatra megálltam. Belenéztem a saját szemembe. Láttam benne az elkeseredést. A gyűlöletet. A félelmet. Majd teljes dühömmel lesújtottam.
Semmi. Fémesen kondulva visszapattant. Mintha két kalapácsot csaptak volna össze ugyanakkora erővel. Egy pillanatig semmi nem történt, majd a tükör hirtelen átlátszó üveggé vált. A következő pillanatban milliónyi darabra robbant.
És nem volt mögötte semmi, csak a csupasz fal.
De ez már régen volt. Azóta megbarátkoztam a helyzettel. Megszoktam. És tudom, hogy a tükörképem is megszokta. Hiszen ő én vagyok. Egy a gondolatunk. Egyek az érzéseink. Egy a szeretetünk, egy a gyűlöletünk. Tudom, hogy ő is gyűlöli a tükröket. Egyek vagyunk. Egymás világában. Börtönben.