Messzi idők sorakoznak a lét kifakult peremére,
elfogy a hit, belesajdul a szív, repedezve alig ver,
torz iszonyán kifakadna, de nincs ki szavát ma megértse,
hallgat a lelke, megadja magát feleselni nem is mer.
Rátelepül nyomorát vigyorogva mihaszna lakájhad,
bár dühe forr, de a sok keselyűt mosolyogva fogadja,
nincs, aki védje, csupáncsak a gyáva halálba szaladhat,
sújtja a múlt, karoló televénye a mélybe lehúzza.
Nem szabadul soha már meg, az ördöge tartja a gyeplőt,
néhai voksa pecsételi egyre az ostoba sorsát,
közben a lét peremén komoran gyülekeznek a felhők,
éjfeketén gomolyognak az égre a kétes időn át.
2 hozzászólás
Kedves Imre,
a lét kifakult peremére szorulva , reményvesztetten és alig lélegezve is csodálattal fogadjuk a versedet mert mentális katarzist okoz.
Lenyűgözőek a versképeid , a téma , az ostorozó hangnem.
Lesújtó a jövőképből sugárzó reménytelenség:
“Nem szabadul soha már meg, az ördöge tartja a gyeplőt,
néhai voksa pecsételi egyre az ostoba sorsát,
közben a lét peremén komoran gyülekeznek a felhők,
éjfeketén gomolyognak az égre a kétes időn át.”
Mély elismeréssel gratulálok.Pazar lett.
Napfény
Kedves Napfény!
Megtisztelő számomra, hogy verseimet olvasod.
Köszönöm soraidat.
Barátsággal, Imre