Fáznak a szélben a fák, rügyeikben
domborodik remegőn a jövő,
enyhül a fagy, szigorán tovalibben
Tél uraság, odasúgja: Agyő!
Jő Tavaszunk, karolása lebegve
álmokat oldoz a hajnalokon,
nagy sietősen az égre fecsegne,
ömlene széjjel a titka nagyon.
Ámde a Hold sugarán idehajtat
Márciusunk kipirulva kicsit,
bárha az éjszaka mámora hallgat,
láza kotyogna belőle, de csitt!
Szólt a Tavasz, mi az éj közepén volt,
fedje örökre a köd takarón,
így született meg a hajnali égbolt,
s pírral ölelte a lágy horizont.
2 hozzászólás
Drága Imre 🙂
Lélegzetelállitóan szépséges ez a vers a tavasz enigmájáról.
Gyönyörű versképek mint :Fáznak a szélben a fák és a jövőt rejtő rügyeik, hallgat az éj mámora, álmokat oldoz a hajnal- teszik remekművé.
“igy született meg a hajnali égbolt,
s pírral ölelte a lágy horizont.”
Mély elismeréssel és szeretettel gratulálok.
Napfény
Kedves Napfény!
Hálásan köszönöm a versemhez fűzött gondolataidat.
Barátsággal, Imre