Hallgat a mélyben az értelem és ama néhai szikra
hamvad alatta felejtve, penészesen elhanyagolva,
nincs ki a démonait tovaűzve kiállna a gátra,
néma a számkivetett, becsapott tömegeknek a szája.
Mintha lapulna a félsz a velőt remegő zsigerekben,
onnan elő a dacolni merész akarat sose jő már,
bávad a bú, s a harag kibicsaklik előle csalárdul,
hajtja a bakra fejét, azután mosolyogva aláhull.
Fullad a lét vigyorogva az ördögeik mocsarába,
görbe gerince ropogva behajlik előbb csuda bátran,
hallgat a mélyben a vágy, letakarva sötét levelekkel,
néha mozog kicsikét, de mihaszna, ha égni alig mer.