Börtön-álmok

Egyre különösebb rémálmai voltak. Már kislány korában is sokszor álmodta azt, hogy egy labirintusszerű erdőben bolyong kísérteties bagoly huhogásokkal, vészt jósló farkasüvöltésekkel karöltve és egy-egy eltévedt, károgó holló szállt el feje felett, hogy az őszies erdő csontvázkarú fák ágaira telepedjen. Mintha az erdő lakója mindegy szálig a kétségbeesetten sírdogáló, árva, és elveszett kislányt figyelné kíváncsian, mert még sohasem láthattak embert ezen a világon.
A reggeli ébredés szinte minduntalan szomorú rádöbbenés is volt a dolgok változhatatlanságába. Az embernek kipihenten, frissen kellene felkelnie az ágyából, nem pedig úgy, akár az elhasznált, viseletes kapcarongy. Már javában húszas éveinek a végén járt, és bár pontosan tudta, hogy a felnőtt élete milyen nehézségekkel, kihívásokkal néz szembe naponta egy idő után valóságos, frusztráló teherként élte meg, hogy a legtöbb ember vagy kiakarja használni, és csupán csak azért barátkozik vele, mert hasznokat, kiváltságokat remél tőle, vagy a legtöbb férfi azonnal le akart vele feküdni, mintha egy olyan tárgy volna, amit az ember bármikor igénybe vehet kedve szerint.
Egy idő után csak fekete, emós cuccokban járt. A használt ruha kereskedésben szeretett legjobban vásárolni, mert ott igényes, márkás, minőségi ruhákat lehetett venni, míg egy-egy ruhaboltban sokszor méregdrágaság uralkodott. Kedvenc cipője is jobbára egy fekete, szegecselt motoros bakancs volt, akivel a mohó, követelőző teremtés koronáit mogyorón rúghatta, ha erőszakosan akartak nyomulni. Már több alkalommal előfordult, hogy egy-egy szabadtéri koncerten, vagy a Sziget fesztiválon lévő kanos embereknek ő látta el a baját, hogy barátnőit védelmezze.
– Hé csajszi! Egész nyugodtan elmehetnél akár még kidobó embernek is! Állítólag jól fizetnek az éjszaka világában. – vetette fel ötletként egyik barátnője.
– Kösz a tippet! Majd még gondolkodom rajta! – igazából nem akart sohasem verekedni, másokat megalázni, de az élet valahogy mindig ellentétesen, agresszióval reagált ösztöneire, belső megérzéseire.
Nyakára kötötte a pántokkal kivert bőrnyakörvet, s bár egy nyaklánc tetszetősebb, és esztétikusabb lett volna, mégis úgy gondolta, ha eléggé félelmet keltő, akkor senki sem bánthatja. Bezárta lakása ajtaját, motorjára pattant, nagy gázt adott és elindult a pszichológusához.
Még legközelebbi hozzátartozóinak, és ismerőseinek sem mert arról beszélni, hogy pszichológus segítségét kérte gyermekkori bántalmazásainak hatékony feldolgozásához. Jól is néznénk ki, ha bárki megtudná, hogy Judit egy agyturkászhoz jár. Még emlékezett rá, hogy egyik volt kollegáját valósággal ízekre cincálták szét munkatársai, és később – amikor már az igazgató fülébe is eljutott a dolog -, azonnal kirúgták az állásából. Miért nem lehetnek az emberek empatikusabbak, kicsivel toleránsabbak. Mert ilyen időket élünk! Igen! De ez nem lehet mindig kifogás! – gondolta.
A pszichológus egy elit budai környéken a Rózsadomb közelében székelt egy modern stílusú irodában. A helyről kapásból ordított, hogy ide gazdag, tehetős emberek járnak csak, akik jó borsos áron szeretik kiteregetni legféltettebb titkaikat. A brummogó motorbiciklit leállította, és a biztonság kedvéért biztonsági láncokat is csatolt rá, elvégre megélhetési bűnözés van.
Az elektromos kaputelefonon háromszor csengetett mire egy kellemes női hang szólt bele:
– Tessék? Kit keres?
– Jó reggelt! Jutka vagyok, és a kilenc órási foglalkozásra jöttem! Bemehetnék?!
– Jó reggelt Jutka! Jöjjön csak!
Automatikusan, berregve kinyílt a kapu, és Jutka bukósisakkal kezében kissé tétován belépett. Minden embert elfog olykor-olykor a félelem. Ezt nem volna szabad szégyellni, mégis Jutka úgy érezte, hogy saját vagány imázsa kerülne bajba, ha ez kitudódna. Szintén hármat kopogott mielőtt belépett volna az irodába.
– Bocsánat! Rosszkor jöttem? – kérdezte tétován.
– Egyáltalán nem! Fáradjon be! – középkorú hölgy állt fel kényelmes irodai székéből, és kézfogással üdvözölte. – Hogy telt az éjszaka? Még mindig vannak visszatérő rémálmai?
– Nem nevezném őket szimpla rémálmoknak tudja… inkább olyanok, mintha összefüggő látomások lennének, melyek a jövőre figyelmeztetnek.
– Ez érdekesen hangzik! Meséljen róluk részletesen! – a doktornő máris tollat, jegyzetpapírt vett elő, és gyorsírással serénykedve körmölésbe kezdett.
– Mit lát az álmaiban?
– Szinte mindig egy erdőben vagyok! Olyan mint egy hatalmas útvesztő, vagy labirintus, amiből nem lehet kiszabadulni. Aztán egy síró kislányt látok futva rohanni farkasüvöltések, és bagoly húhogások között. Néha hollók köröznek a fejem felett! Eléggé rémisztő, és hátborzongató szokott lenni. Amikor felriadok sokszor képtelen vagyok megnyugodni.
– A kislány csak sírva rohan? Más egyebet nem csinál?
– Nem tudom… nagyon megvan ijedve… olyan, mintha folyton keresne valakit, vagy valamit…
– Nos hát… meglehetősen tágak ezeknek a rémálmoknak a jelentései. Amikor reggel felébred, hogy érzi magát? Zaklatott, kimerült, esetleg…?
– Mint akit ledarált egy buldózer!
– Értem! Nos! Próbálja meg egy füzetbe rögzíteni ezeket a rémálmokat. Minden részletet aprólékosan írjon le, és a következő alkalomra hozza magával! Megnézzük, hogy mire jutunk! Rendben?!
– O.K. Semmi gond! – a motordzsekis lány felállt, kezet fogott a doktornővel és elment a munkahelyére.
Másnap mindent úgy igyekezett csinálni, hogy a pszichológussal megbeszélték. Éjjeliszekrényére – már jó előre -, kikészítette a jegyzetfüzetét a tollal, majd lekapcsolta a villanyt, és várta hogy fogságba ejtsék álmai.
Álmaiban újra egy kislányt látott kétségbeesetten rohanni a sűrű, sötét, veszélyes erdőn át, aztán a kislány meglátott egy őzgidát, és az mutatta neki a kivezető utat a rengetegből.
Gyorsan tollalt, füzetet ragadott és mindent lejegyzett, ami csak az eszébe jutott; kezdve sok-sok apró, vagy jelentéktelen részlettel, melyek lényegesek lehetnek.
Még aznap felkereste a pszichológusnőt pontban reggel kilenckor és bőségesen igyekeztek annyi információt belesűríteni a foglalkozásba, amennyit hatvan perc alatt egyáltalán lehetséges.
– Az antidepresszánsok használatával hogyan áll? – kérdezte a doktornő.
– Nem használok semmilyen gyogyószert, legfeljebb csak ha gyötör a megfázás, vagy az influenza.
– Azért kérdeztem ezt, mert számos páciensem van akik használnak bizonyos természetes eredetű gyógykészítményeket. A jogával próbálkozott már?
– Ugyan már doki! Ne röhögtessen! A joga azoknak való, akiknek jobb dolguk sincsen egész nap, mint a világmindenséget kutatni, meg filozofálgatni.
– Ebben sajnos nem értünk egyet! Nagyon jó, hogy leírja az álmait. Én bizonyos instrukciókat adhatok arra vonatkozóan, hogy mikre figyeljen oda, ha álmodik. Az első és legfontosabb: a nyugodt, harmonikus, mély alvás megteremtése. Egyből elszokott-e aludni, vagy vannak ciklikus változásai?
– Ezt hogyan kellene érteni? – nézett rá tanácstalanul.
– Úgy értettem, hogy mélyen alvó, vagy időbe telik mire kikapcsol, és megnyugszik, mert ez roppant lényeges!
– Úgy mondanám, hogy erősen változó! Ha jó napom van akkor könnyebben ellazulok, de egyébként nagyon éberen szoktam aludni. A legkisebb neszre felébredek.
– Nos! Erre is megvannak a relaxációs, és lazító technikák, melyekre muszáj kicsit gondot és időt fordítania. Emellett rendes kezelő, vagy szakorvosnál járt-e már?
– Tudtommal még makk egészséges vagyok! Miért kérdi?
– Úgy vettem észre, hogy Ön nem őszinte velem! Valamit elhallgat, ami befolyásolja egész hangulatát, és közérzetét! Igazam van?!
– Lehetséges… Mit szeretne, mit mondjak?!
– Nézze! Orvos és páciens között a bizalom legelső alapja a diszkréció! Ami ebben az irodában elhangzik az köztünk marad! Nem kell aggódnia, hogy bármi is kiszivárog a falakon túlra! Tehát?! – a doktornő kérdően nézett rá, mintha szuggerálni, vagy ösztönözni akarná, hogy valljon be mindent.
– Tudja doki kislányként történtek velem dolgok, és több évtized is eltelt azóta, hogy még mindig nem voltam képes megbocsátani se másoknak, sem pedig magamnak… – hangja őszinte volt, és nagyon megviselt.
– Ezt őszintén sajnálom! Ha gondolja nyugodtan beszélgethetünk róla, de ne feledje el kérem, hogy a saját életével mindenkinek egymagának kell szembenéznie. Én segíthetek!
– Köszönöm! Tényleg, és nagyon hálás is vagyok! Tudja a legtöbb emberrel nincs bajom csak azok zavarnak, akik mindig úgy kezdik, hogy ,,na! Itt egy dilinyós, aki dilidokihoz jár! A másik, hogy sokszor kértem életemben segítséget, és sajnos csak magamra számíthattam!
– Nézze! Továbbra is azt javaslom, hogy bátran keressen fel, és együtt igyekezni fogunk megoldani minden szóban forgó problémáját.
– Ez jól hangzik! Akkor találkozunk a jövő héten, ugye?!
– Természetesen. Viszont látásra!
Mielőtt kiment volna az ajtón a fiatal, extravagáns kinézetű lány szándékosan lehalkította szomorkás hangját és csak ennyit mondott kissé fenyegetően: – Ne verjen át, rendben?!