Vámvizsgálat II.

-A történet 1989 áprilisában esett meg, itthon már megkezdődött a demokratikus átalakulás, Romániában még néhány hónapot várni kellett erre. Akkori igazgatóm váratlanul kitalálta, hogy menjünk át Szatmárnémetibe, meg Nagybányára, és importáljunk olcsó ágyneműt. Voltak ellenvetések, hogy ez nem így működik, akkor már évek óta „barteloztunk” bolgár cégekkel, az sem volt valami bomba üzlet, de legalább nem fizettünk rá. A főnök hajthatatlan, neki különben is van ott ismerőse, úgyhogy irány Románia. Nem megyünk üres kézzel, kiküldött a gyógyszertári központba, mondván, az ottani vezetővel meg van beszélve, hogy hozzak annyi antibébi tablettát amennyi két személygépkocsihoz rendszeresített elsősegélydobozba, belefér. Azt tudni kell, hogy abban az időben Romániába ilyen készítményt bevinni főbenjáró bűnnek számított, mondtuk is , hogyha ezt megtalálják nálunk, éveket is kaphatunk, meg hát minek, úgysem akarunk venni semmit. Ez sem hatotta meg a főnököt, és egy derűs reggelen elindultunk két kocsival, hatan, és egy kisvárosnak elegendő fogamzásgátlóval, ja és mindnyájan fiúk, ami lebukás esetén egy-két pluszkérdést felvethetett volna. (Mondjuk hogy: ilyen nagy az önbizalmuk? Stb.)
-Kellemes autózás után megérkezünk a határállomásra, Csengersima csendes kis átkelő, alig van forgalom, a magyar oldalon két perc és végzünk, száz méterrel odébb a román oldal, itt lassabban megy a dolog. Lezárják előttünk a sorompót, aztán minden egyenruhás bemegy az épületbe, mi meg ott állunk, mint…. Negyedóra elteltével az egyik kolléga bekopog, és udvariasan kéri, hogy szeretnénk továbbmenni, durván kiküldik, hogy várjon, érezzük, hogy ez szívatás, de nincs mit tenni, várunk.
-Az iroda épülete mellett újépítésű nyilvános WC, bemegyek, a lábam földbegyökerezik, ilyet még nem láttam, de ilyenről még nem is hallottam. Az előtérben, ahol a kézmosók vannak, a falról egy színes Csaucseszku portré mosolyog rám, mintegy azt sugallva, csak nyugodtan, én mindent látok. Végzek, kinn a többiek még bosszankodnak, én majd megfulladok a nevetéstől, nem tudom elmondani, hogy mi tetszik ennyire, csak mutatom, hogy menjenek be, ezt lehet, hogy nem kellett volna, bemennek mind az öten egyszerre, és néhány másodperc múlva röhögésüktől hangos az egyébként csendes határállomás. A nevetéstől kipirulva támolyognak ki, és idekint folytatódik a hangos vihorászás, és az eset „továbbgondolása”. Erre a vidámvásárra a román szervek is felfigyelnek, és kezdetét veszi az útlevél-ellenőrzés, és a vámvizsgálat.
-A mi kocsinkhoz ketten jönnek, egy harminc körüli férfi, és egy idősebb nő, ő a vámos, szeme szúrós, orra hegyes, ilyennek képzeltem gyermekkoromban a vasorrú bábát, de azért szebbnek, látszott az arcán valami gonoszság, azt lehetett leolvasni róla, hogy most megvagytok, végetek van. Tört magyarsággal kérdi, hogy van-e vámolni valónk? Nincs semmi – mondjuk határozottan,- közelebb jön, behajol a kocsiba, a mosoly, és nevetés már rég ráfagyott az arcunkra, a kalaptartón lévő elsősegélydobozt veszi a kezébe, engem az ájulás kerülget, szerencsére flegmán tovább löki, nem veszi észre a súlykülönbséget, ezt megúsztuk, mindnyájunknak nagy kő esik le a szívéről.
-Útravalóként még utánunk szól: „minek röhög, máskor nem röhög”!
-Azért az elgondolkodtató, hogy ott, és akkor ez nekik természetes volt, mármint a Csaucseszku kép a WC-ben.
-Szerencsére ez ma már történelem.