Mondd, szeretsz?

Sétálok a kihalt tengerparton. Most minden olyan elhagyatott. Üres a strand, csak egy törött nyugágy árválkodik egy homokbucka tetején. Az üdítőárus bezárt, ajtaján tépett papír hirdeti, hogy jövő májusban újra várja vendégeit. A szél vadul korbácsolja a vizet, a hullámok messzire kicsapnak, időnként vízcsepp súrolja lábamat. Sirályok köröznek gyermeksírásra emlékeztető vijjogással, zsákmányukat keresik. Leülök egy sziklára, pulóveremet fázósan megigazítom magamon, és végignézek az őszi tájon. Lelki szemeim előtt megelevenedik a két évvel ezelőtti nyár, amikor szerelmemmel először jártunk itt. Látom a tomboló napsütést élvező vidám strandolókat, köztük magunkat is.

Egy hatalmas napernyő alatt feküdtünk, csak a lábfejünk kandikált ki az árnyékból. Napszemüvegemen keresztül a világ aranysárgán terült el a mélykék égbolt alatt.
– Mondd, szeretsz?- kérdeztem, ki tudja, hányadszor. Bob sohasem unta meg, arcán szerelmes mosollyal átölelt:
– Szörnyen utállak, te kis csacsi!
Ez a válasz a játékhoz tartozott. Vártam a megszokott kérdést:
– Na és te?
– Nagyon szeretlek. De te miért nem nem mondod ki?
– Kicsi csacsikám, hiszen jól tudod, hogy mennyire imádlak!
Igen, persze hogy tudtam, minden cselekedete erről árulkodott, de olyan jólesett, amikor szavakkal is megerősítette ezt.
– Mennyire imádsz?- folytattam játékunkat. Ezt a párbeszédet ezerszer eljátszottuk már, de ezeregyedszer is ugyanúgy élveztük.
– Annyira imádlak, mint szultán a hatalmát, mint kenyér az élesztőt, mint madár a magot, mint az egér a sajtot.
– Akkor is szeretnél, ha csúnya lennék?
– De hát te rettenetesen csúnya vagy- hangzott a válasz.
Felkaptam egy marék homokot, és az arcába szórtam. Bob sem maradt rest, meghengergetett a fövenyben. Birkózás közben egészen a tenger széléig gurultunk, és addig nem is hagytuk abba, amíg mind a ketten vizesek nem lettünk. Úszás után visszatelepedtünk a helyünkre. Hogy megszáradjak, kifeküdtem a napra, és átadtam magam a forró sugaraknak. Megkértem Bobot, kenjen be napolajjal. Gyengéd érintése lágyan simogatta bőrömet, teljesen beleborzongtam, ahogy hozzám ért. Aztán tovább beszélgettünk, egészen estig, nem fogytunk ki a témából. Szóba került irodalom, művészet, utazás, zene, sport, érintettük a politikát is. Főleg Bob vitte a szót, igazából ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire szeret beszélni. Néha egy-egy szusszanásnyi időben én is sorra kerülhettem, de valójában nem is nagyon akartam a hangomat hallatni, teljesen elbűvölt Bob műveltsége, és jártassága a legkülönbözőbb dolgokban. Alkonyat után elmentünk a közeli vendéglőbe vacsorázni. Hangulatos, mediterrán jellegű étterem volt, az étel pedig valósággal csiklandozta ínyünket. Tengerparton mit is ehettünk volna mást, mint halat. Miközben hörpöltem a könnyű vörösbort, arra gondoltam, hogy ennyire boldognak még sohasem éreztem magam. Szerelmem napbarnított, arányosan izmos testével sok nő irigy pillantását felkeltette, és én dagadtam a büszkeségtől, hogy ez a csodás férfi az enyém. Sohasem felejtem el azt a nyarat.

A következő évben is ide jöttünk nyaralni. Akkorra már jobban megismertük egymást, s bár még mindig tartott a szerelem, kezdtük észrevenni egymás hibáit is. Például egyre jobban zavart, hogy Bob nem igazán kíváncsi a véleményemre. Ha mondtam valamit, túl gyorsan közbevágott, és csak a saját magáét hajtogatta. Kivételt képezett, amikor egyetértettem vele. Ilyenkor elismerően bólintott, ám ha teljesen új nézőponttal hozakodtam elő, tekintete elkomorult, figyelme lankadni kezdett. Így egy idő múlva nem mondtam el neki, mit gondolok, amit nem is hiányolt. Említettem, hogy ez kellemetlen volt számomra, de nem annyira, hogy kapcsolatunkban zavart volna. Elfogadtam, Bob ilyen, ettől függetlenül még szeretjük egymást, különben is, nem sokan mondhatják el magukról, hogy ilyen jó pasijuk van. Napernyőnk védelmében szokásos játékunkkal próbálkoztam:
– Mondd, szeretsz?
Bob éppen a hasán feküdt, zenét hallgatott fülhallgatóval, ezért kicsit hangosabban megismételtem:
– Mondd ,szeretsz?
Bob bambán rám nézett, kivette füléből a hallgatót, és bosszúsan megkérdezte:
– Mi van?
– Csak azt kérdeztem, hogy szeretsz-e még?
– Jaj, hát persze, hogy szeretlek. De ne zavarj most ilyesmivel- felelte ingerülten.
Bob megszegte játékunk szabályát, nem azt válaszolta, amit kellett volna. Ettől kissé elkedvetlenedtem, ennek ellenére a régi menetrend szerint kérdezősködtem tovább, igaz már félénkebben:
– Mennyire szeretsz?
Szívem majd kiugrott a helyéből, annyira vártam a Mint szultán a hatalmát kezdetű mondatot. Ehelyett Bob mérgesen újraindította lejátszóját, és mintegy mellékesen odavetette:
– Most nincs kedvem ehhez. Nagyon szeretlek, és kész. Hallgathatom végre tovább a zenét?
Csalódottan feküdtem vissza törölközőmre. Bob szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát, én azonban szerettem volna, ha egy kicsit figyel rám. Elég lett volna annyi, hogy megfogja a kezem, és mosolyog, mint régen, de nem tette meg. Szerencsére a vacsoránál elmúlt a rossz kedve. Elbűvölően csevegett, dicsérte a pizzát, hozzám is volt egy-két kedves szava. Megint a szerető, gyengéd fiú volt, ezért úgy éreztem, ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy elmondjam, ami a szívemet nyomja.
– Bob, szeretnék veled valamit megbeszélni.
Legnagyobb meglepetésemre érdeklődést mutatott:
– Igen? És mit?
– Olyan rossz volt ma, hogy nem akartad játszani a játékunkat. Úgy éreztem, hogy már nem is szeretsz.
Bob elmosolyodott, és megsimogatta a kezemet:
– Dehogynem szeretlek. Mindig is mondtam én, hogy csacsi vagy.
– Akkor miért nem játszottál velem?
Egy percre elkomorodott:
– Az az igazság, hogy meguntam azt a hülyeséget. Olyan fárasztó mindig felsorolni, hogy mennyire szeretlek. Ennyi idő után már igazán tisztában lehetnél az érzéseimmel. Ha meg állandóan bizonygatni kell, akkor semmit sem ér az egész.
– De én nem azért kérdezem, mert kételkedem benned, csak olyan jólesik hallani- vágtam rá kétségbeesetten.
– Ugyan, ez teljesen gyerekes. Itt az ideje, hogy felnőjünk.
Nem örültem ennek a fordulatnak, de nem tudtam mit tenni. A nyaralás hátralévő ideje alatt Bob hol kedvesnek mutatkozott, hol undokul viselkedett, de alapjában véve jól éreztük magunkat.

Aztán elérkezett az idei nyár. Mindketten éreztük, hogy megint ide kell jönnünk. Bob szótlanul ült a homokban, kezével szórakozottan homokszemeket morzsolgatott. Nem nézett rám, szeme a távolba révedt, lelke valahol messze járt. Hirtelen bizonyossá vált, hogy valami megváltozott közöttünk. Már hosszú ideje nem becézgetett, nem bújt oda hozzám meghitten, nem suttogott a fülembe bizalmas dolgokat. Sokáig töprengtem, megkérdezzem, ne kérdezzem, de nem bírtam megállni.
– Mondd, szeretsz?
– Nézd…hazudhatnék neked, de azt hiszem, ennyi idő után megérdemelsz annyit, hogy őszinte legyek. Fájni fog, amit mondok, de már nem szeretlek.
Szavaival teljesen letaglózott. Láttam, hogy nem tréfál, sőt nagyon is komolyan gondolja.
– De miért? Megbántottalak valamivel?
– Nem erről van szó. Hogy is mondjam…Már nem érzem irántad azt, amit régen. Nem szeretek veled lenni, unatkozom melletted.
– Unatkozol?- döbbentem meg.- de hát én…
– Igen. Sosem mondod el semmiről sem a véleményedet, mindig ugyanazt szajkózod. Ez az örökös kérdésed is, hogy szeretlek-e, borzasztóan idegesít.
Igazságtalannak találtam a vádjait, hiszen ő fojtotta el bennem a közlésvágyat.
– Bob, én még most is nagyon szeretlek…
– Én viszont nem. Tudom, hogy ez neked most nagyon rossz, de vége.
Sírva fakadtam. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez tényleg igaz.
– Nem próbálhatnánk meg újra? Ígérem, megváltozom- könyörögtem.
– Hiába is változnál, ezen már nem lehet segíteni.
Felébredtt bennem a gyanú:
– Talán van valakid?
– Még nincs, de remélem, hamarosan lesz.
Bob szemébe néztem, és egy idegen bámult vissza rám. Ki ez a férfi, aki itt van mellettem? Nem ismerem, egyáltalán nem ismerem. Folytak a könnyeim, és csak ültem, ültem összeroskadtan.

Most pedig újra itt vagyok emlékeim helyszínén. Ez az a hely, ahol végtelenül boldog voltam, és ugyanolyan végtelenül szomorú. Bob már rég messze jár, de szívemben örökké megmarad, mindazt, amit átéltünk, nem veheti el tőlem soha senki.