Hogy ne juss eszembe

Felednélek, de nem tudlak,
Ki bánatomat okozta,
Igenekkel s nemekkel
Ereimet vagdosta.

De feledni úgy nem lehet,
Ha szavam hozzád száll, így hát
Kivágom a nyelvemet.
S bár azt hiszik, hogy könnyen megy,
Hát nem oly szép e művelet:
A késsel, hogy nyiszálom,
Felsértem az ínyemet,
S nyelvem nincs is már, csupán
Csonka, vérző, lágy szövet,
Én meg csak tapogatom
Azt a piciny szúrt sebet.

Ím, nincs szavam többé hozzád,
Ám baj, hogy csókod ízét még
Érzem ajkaimon tovább.
Jöjj kés, kinek hűs éle ép!
S ajkam húsát lemetszem –
Többé csókos ajkaid
Nem csókolom selymesen.
Így fogam most fehéren
Világít a világba,
Bár vörös most, mert nyelvem
A jobb kezem kivágta.

S már azt hiszem, jó ez így, de
Akkor érzem illatod –
Nosza! nyessük hát a büszke
Örökké szagló orrot.
Itt a csont és itt már lágy,
Ide szúrom késemet,
S a penge surran porcon át,
Ahogy vágom. Hogy recseg!
Nem szagol már ez a csonk,
Nem szagol már egyebet:
Csak rothadt testrészeket.

Nincs nyelvem, ajkam, se orrom,
Ámde hallom hangodat.
Pont azt, ami számomra csak
Égő pokol s kárhozat.
Hát itt a perc! nincs gondolat;
Röppen búsan a penge,
Azt a két kis porc-kagylót
Vágja immár sziszegve.
A vér folyik, s fájdalom,
Hogy mi volt az arcomon
Érted rothadva bomol.

De hát itt van a legfontosb,
Mely nélkül művem nem teljes.
Lehet hogy nem csókollak,
S nem hallom hangodat kedves,
De látni még láthatom
Alakod suhanását –
Így átvágok szemhéjat,
Pupillát és retinát;
Csarnokvízzel elárasztom,
Elöntöm én a szobát.
Adjuk meg hát a módját!

Süketen, vakon és némán,
Vicsorgó fogakkal állok
Ízetlen szerelmem ormán,
És szívemben felkiáltok.
Jaj! hát szívem az még terád
Hangolja most is a húrját!
Ó kés! te véres tünemény;
Jó szolgám, tiéd a hála!
Mellkasomnak fordítalak,
Hittel erősen markollak –
Légy társam még egy munkára!