Kalitkában van,
pintyőke otthona,
nyitva van az ajtó,
de nem repül soha,
Ételt adnak itt neki,
friss vizet, szeretetet
itt nem bántja senki,
ő már haza érkezett.
megvédik őt a rácsok,
ragadozóktól távol,
itt kerülik a gáncsok,
hát éden ez javából.
Az ajtóra fittyet hány,
csicsereg vidáman,
nem tudjátok milyen,
egy nyitott kalitkában.
4 hozzászólás
Szia!
Mennyire jellemző, amit leírtál. Nem merjük elhagyni ketrecünket, hiába nyitva az ajtaja, mert félünk a bizonytalantól. Jó vers.
Üdv.: Rozália
Kedves Kriszti! Nagyon remek a versed, s egyet értek Rozáliával. Úgy éreztem, hogy ez a vers nem rólam szól, s láttam magam előtt azokat, akik félnek a változástól, az újtól… Biztos vagyok benne, hogy ezzel a verssel tanítasz másokat! 🙂 Szeretettel: Andika
Én pedig egyet értek az előttem szólókkal. A minap elgondolkoztam azon, hogy ugyanez a helyzet az akváriumi halakkal is. Borzasztó kevés életterük van, de mindenük megvan, ráadásul kevesebb veszély leselkedik rájuk, mint ha kint lennének a természetben. Olyan ez, mint De Mello kis bölcsességében: A nagy hal nem tudta megmondani a kis halnak, hogy hol a tenger. – Tenger? Ez csak víz! – mondta.
A kalitkában megkapunk mindent, de nem tudjuk, milyen azon kívül.
Üdv!
Davey
Köszönöm nektek.
Szeretettel:Kriszti