Kiáradó
fény
suhan át a légben
apró léte
melegre lelt
éledő növényben,
vágy repíti tova – utat remélve
állat testében lett
ember elesége.
S eltompult éj tüzében
pislákoló lángja,
lemerült a mélység vak világába.
Óriási teher, hatalmas nyomás
– évezredeken át –
szorította szén-palástját,
borzalma lett oly' nagy,
hogy víz fakadt nyomán
s feljött a mélyből a hegy
ölelő karján
– mámoros a légkör –
a
fény
csillaga
– ezüstjében –
a felszínre tört.
A napvilágra bukó
szemérmetes homály
létének lett keserv' adomány.
Emberi kézben újra éledt
s feledte fájdalmát
mit kínnal élt meg.
Csillogó bája
fényt zabolázva,
brillként
vakít
a nő
hófehér
nyakába'.
***
*
6 hozzászólás
Nahát, ilyen kedvesen is le lehet írni a gyémánt születését? Gratulálok.
Gyula
Micsoda rajzocska!! Jól sikerült, tetszik a vers is. Fényből fakad? Hmmm… 🙂
Köszönöm szépen amazonasz és Boer!
Igen Boer! a szétáradó fényből indul az egész, na hogy az honnan jön, azt nem tudom biztosan, de utána nézek neki is:)
Tartalom és forma szépséges egysége! Gratulálok: Colhicum
Köszi Colhicum!:)
Most lehet, hogy nem jól írom, de a Deja vú, érzés elkapott…
Szégyellem magam, mert nem tudom, hogy tőled olvastam -e hasonló témájú verset, de szerintem nem.., a gyémántról…?
Mert akkor valaki ellopta az ötletet..
De ez így is élmény maradt.
Köszönöm!