És befejeztem. Olyan csend lett,
Hogy szinte már hallani lehetett.
Körbenézek. Akad egy-két furcsa tekintet.
Van, aki köpött. Akad, aki legyintett.
De látok olyat is, aki szeméből eltűnt a bánat.
Éhes nem vagyok. Sörből meginnék még párat,
De az ajtó felé veszem az irányt.
Több volt, aki kívülre kívánt.
Az ajtó záródik, a szabadba érve
Friss levegőt szívhatok végre.
A mondókámtól kiszáradt a szám,
Úgyhogy elindulok folyadék után.
Továbbhaladva megpillantok egy kutat,
Iszok, kulacsot töltök. Majd a tudat –
Hogy nemsokára a természetbe leszek -,
Feldob, ezért nagy léptekbe megyek.
Elhagytam a falut, hátam mögött az emberek,
Kik nagyon sokszor elvették a kedvemet,
Legyen szó bármiről, szomorúságban, örömben,
Idegenné tettek a benső körömben.
Bár, ha meglopottként tekintek életemre,
És megkeresem a legnagyobb tolvajt benne,
Rájövök, hogy én voltam az.
Szomorú tény, de nagyon igaz.
Hátranézek, már a falut se látom,
Erdő tűnik fel a láthatáron.
A nyugalmát és a tisztaságát mindig is kerestem,
S mióta az otthonom, nagyon megszerettem.
1 hozzászólás
Tetszik a vers. Nagyon jó.
(üdv.: Á.E.)