Napok tengere, 3. rész

lll.

(Álomőrök)

(1982. tavaszán…)

– …szóval Yolanda és Tristram megindultak lefelé az ösvényen…
– De, Tim, nem előről akartad kezdeni? – kíváncsiskodott Kicsi Szarvas.
– Ne, kérlek, így sohasem jutok a történet végére!
– Mmmmm… Meséld előröl! Úgy szeretem hallgatni, ahogyan mesélsz! De tudod, mit, most egy kicsikét máshogyan meséld… Tudod! – próbálta behízelegni magát Kicsi Szarvas.
– Nyertél. Rendben.
– Hallgatlak…

Tristram személyes naplójának részlete

Krisztus Második Eljövetele előtt 113 ezer évvel, a Nagy Pusztulás után 16 esztendővel, az Úr 2275. évében…

– Mennyi az a száztizenháromezer? – gondolkodott hangosan Kicsi Szarvas.
– Sok. Mérhetetlen sok, ha az emberi élet végességét vesszük.
– Hát, akkor még annál is sokkal több… Ha azt vesszük.
– Még annál is. De szeretnéd, hogy folytassam, igaz?
– Jaj, persze, Tim!

Szóval… Fölvillanásaim vizsgálgatásában nagy örömüket lelik a körülöttem nyüzsgő Gyógyítók. Ám legtöbbjük túl akadémista ahhoz…

– Tim, mi az, hogy akadmé… aka… akadméista…
– …akadémista…
– Na, az. Akadméista. Mondom én. Mi az?
– Talán azt mondhatnám, hogy merev gondolkodású. Olyan ember, aki nem lát túl a szabályokon…
– Aha. Értem.

…hogy a bevált módszereken kívül valami egyébbel is megpróbálkozzanak, mondjuk a hipnózissal. Ám jómagam már meg sem kísérlek efféle javaslatot tenni, tudniillik itt én csak vizsgálati alany volnék, „beteg” a 12-es kórteremből, akit mindenképp meg kell gyógyítani.

– Meg sem kérdezed, mi az, hogy hipnózis? – gyanakodott Tim.
– Nem ám! – felelte büszkén Kicsi Szarvas.- Tudom, mit jelent. A cirkuszból. A varázsló meghipnotizálja a szép, fürdőruhás nőt, akit azután kardélre hány!
– Hogy mit csinál vele?
– Kardélre hány.
– Hát, te tudod.

Hogy mi értelme folyton, hetek nyomorult sora óta, ugyanazt a vizsgálatot elvégezni rajtam, arról sejtelmem sincs. De ők megteszik. Kétnaponta kitolnak egy kopott-szakadt hordágyon, ám előbb belém nyomnak egy nagy adag nyugtató injekciót, én elkábulok tőle, ők, pedig komoly élvezettel, hogy talán ma végre valami új felfedezéssel rukkolhatnak elő, begurítanak A Géphez. Az eredmény minden esetben ugyanaz: mutáns agyhullámok. S olykor rám aggatják a jelzőt: pszichotikus. Ez azonban már egyáltalán nem hat meg. Az, pedig végképp hidegen hagy, hogy szkeptikus Gyógyítók…

– Te, Tim, mi az, hogy szkeptikus?
– A pszichotikusra nem voltál kíváncsi?
– Az apuék a bolond Steve-et szokták így emlegetni, úgyhogy sejtem, mit jelenthet.
– Nem, Kicsi Szarvas, Steve nem bolond fiú. Inkább azt mondanám, áthallásai vannak más dimenziókba. Érzékel olyan dolgokat is, amelyeket te vagy én, a legtöbb halandó, nem.
– Vagyis szellemekkel beszélget?
– Bizonyára azt is.
– Tehát csak bolond – makacskodott Kicsi Szarvas.
– Nem. Nem az. Úgy veszem észre, te csak a szemednek hiszel. Érdekel még a szkeptikus?
– Ne haragudj, igen.
– Olyan ember, aki mindenben kételkedik. Hitetlenkedő.
– Én is az volnék?
– Minden jel arra mutat.

Tehát… Az pedig végképp hidegen hagy, hogy szkeptikus Gyógyítók százai ingatják fejüket történeteim hallgatván. Közöny lett úrrá elmémen.
Igaz, akadnak Gyógyítók, ám ők pusztán átutazók, ún. Vándor Gyógyítók, akik arra figyelmeztetik kollégáikat, nem lenne szabad fölvillanásaimat figyelmen kívül hagyni. Nos, egy efféle Vándor Gyógyító pár napja, titokban, dokumentálni kezdte elmém e nem mindennapi jelenségét…

Részlet egy, a Tristram fölvillanásait vizsgáló Gyógyító feljegyzéseiből

Nyomasztó sötétség ült a tájon, amint Tristram és Yolanda a kanyon kiszáradt folyómedre szélén ballagott, csizmatalpuk alatt sercegett a sok kis kavics. Magas hegyek vették őket körül, így a napfelkeltét nem folyamatában érzékelték, csupán szemvillanásnyi idő volt, míg a komor sötétséget fölváltotta a ragyogás. A hirtelen megváltozott fényviszonyok Tristramot léptei szaporázására ösztökélték. Yolanda alig győzte az iramot apró lábaival. Mielőtt a Nap korongja teljességében a látóhatár fölé emelkedik, rá kell találniuk az ösvényre, mely kivezeti őket a kanyonból. 16 végeláthatatlannak tűnő esztendő vándorlásra kárhoztatott minden életben maradt halandó a Nagy Pusztulás után. A Jóslat szerint, ha Isten Városának egyikére nem találnak rá ez idő alatt, az utolsó esélyt szalasztják el a túlélésre.
Tristram és Yolanda magányos útjuk során már-már feladta a reményt, ám Yolanda ekkor talált rá Tristramra a kanyon egyik sziklahasadékában. Halántékán vér száradt, úgy hevert ott eszméletlenül. S Yolanda minden igyekezete ellenére máig nem emlékezett semmire.

– Amnéziás volt, Tim? – villogott Kicsi Szarvas.
– Honnan ismered a szót?
Kicsi Szarvas büszkén hunyorítva nézett bátyjára.

Tehát nem emlékezett semmire, de abban a hatodik érzéke súgta tényben teljesen bizonyos volt, hogy elérkezett az Utolsó Nap. Pánikba azonban mégsem estek. Yolanda kezdett megbékülni az elkerülhetetlennel, ha egyáltalán nevezhetjük fáradt közönyét békének, Tristramnak még gondolatai sem akadtak.
Azután amikor rátaláltak arra a bizonyos ösvényre, nem a szerencse kegyeltjeinek érezték magukat, egymástól függetlenül jutottak addig a gondolatig: hogy aminek meg kell történnie, az megtörténik.
Az kavicsos ösvény fennsíkra vezetett fel, hol a lábuk alatt elterülő völgy puszta látványa torpantotta meg őket hirtelen. Egy ideig némán bámultak lefelé, s közben valami letisztult nyugalom szállta meg lelküket, mely nyugalmat még halandó létük során talán soha nem éreztek eddig.
Az áhítatos csöndet végül Tristram törte meg.
„Kő”, jelentette ki Tristram közönyösen.
„Kő?”
„Igen. Kő.”
„De miért pont kő? Használhattak volna valami ellenállóbb építőanyagot is, nem?”, Yolanda bármire fogadott volna, csak épp kőre nem.
„Nem, nem hiszem, hogy rossz választás volt a kő…”, merengett Tristram. „Isten Völgye, a Városok egyike. Az utolsó kőből épült kolostorok közé tartozik.”
„Soha nem hittem volna, hogy egy kolostornak valaha így fogok örülni!”, Yolanda hangjának cinikus árnyalatát annak ellenére nem tudta elrejteni, hogy őszintén megkönnyebbült.
„A Völgyet Isten időburokkal vonta be, mely a bentlakókat a pusztulás legcsekélyebb érzékelésétől is megóvja. Ott, benn minden halhatatlan. Krisztus 2. Eljöveteléig biztosan.”
„És azután?”
„A Könyvben olvashattad…”, zárta le a beszélgetést Tristram
A Völgyből fölszálló sűrű, átható tömjén szagú pára a kóróvá száradt, riasztó látványt nyújtó fák, bokrok ég felé imádkozó ágai között gomolygott lassan… Sejtelmesen, hívogatón. Körbetáncolta őket, s mintha akaratuk ellenére tették volna, Tristram és Yolanda megindultak lefelé az ösvényen…
(Folyt. köv.)