Szürkül a nappal.
Köd fátyola vállamra hull.
Lábunk alatt zizzen az avar,
mikor kezed kezembe simul.
Sétánk lombhullás
halott zenéje kíséri.
A szivárványszínű elmúlás
utolsó rezdülését éli.
Kopott az erdő.
Ezer foltból szőtt kabátja
egyre didereg, míg az eső
s a szél rongyosra nem tépázza.
Sétálunk csendben
Utunk ősz árnyékán lépdel.
Kezed kezemre féltőn lebben,
Elűzi az őszt melegével.
Hajam már hamvas.
Szívemben ötven év a múlt,
mégis benne dobban a tavasz
mikor kezed kezembe simul.
6 hozzászólás
Szép…! (üdv.Á.E.)
Tetszik nekem is, főleg az, hogy ötvenen túl is lehet ilyen szép a szerelem:)
Örülök hogy elolvastátok a verset és még jobban, hogy tetszett. Bizony ötvenen túl, ha két ember kiéhezett a szeretetre, akkor valami csodát képes adni a szerelem. Ez a versem lesz a megjelenő verseskötetem címadó verse. Ica
Szia!
Először is gratulálok a vershez, aztán a verseskötethez, de mindezek előtt ehhez a szerelemhez!
Nagyon szép vers. Lágy sorok, nem tudok betelni vele.
Üdv
Nagyon SZÉP
Gratulálok!
Kedves Mishu! Köszönöm a gratulációt. Bizony az örök szerelem, amelyben élünk nem múlik el soha. Tudom sokan nem hisznek benne, de én tanúsíthatom, hogy minden megpróbáltatás ellenére is tud úgy égni, mint az első pillnatban. Ica
Kedves Stevee! Nagyon örülök, hogy tetszik. Szívből jött. Talán azért. 🙂 Ica