Részletek egy szorongásos depressziós naplójából (3.)

2007. június 27.

Elhatároztam, hogy böjtölni fogok. Amíg újra nem látom a Kedvesemet.
Úgy számoltam, ez négy nap lesz. Addig egyetlen falatot sem eszem. Éhen halni persze nem akarok, tehát inni fogok. Egyszer már megpróbáltam nem ebédelni, s jóllehet ez a hirtelen szeszély csak azután jutott eszembe, hogy előzőleg kiadósan bereggeliztem, délután három órakor rosszul lettem a melegtől, majdnem elájultam, ennélfogva hamar befaltam egy tál túróscsuszát.
Tehát böjtöltem. Már rég túl vagyok az egészen, innen szemlélve remekül bírtam. Első nap, szépen türelmesen, megreggeliztem egy liter tejet. Délelőtt ijesztően közelítő vizsgáimra tanultam. Eközben elfogyott egy flakon limonádé.
Ebéd tájban kezdtem éhes lenni. Persze ez nem a jó szó. Éreztem, hogy üres a gyomrom és tudnék enni, de nem kívántam nagyon. Biztos elnyomta a tudatom. Gyorsan benyakaltam egy kis narancslevet. A gyomrot könnyű becsapni, ha tele van, mindegy neki, hogy narancslé vagy rántott hús. A különbség csak annyi, hogy a folyadék igen hamar távozik onnan. Ez az egy volt szörnyen idegesítő. Hogy folyvást WC-re kellett járnom. Délelőtt még azt hittem, nem lesz túl gyakori, de a narancslé! a narancslevet megelégelte a szervezetem.
Számításaim szerint az első napon (vasárnap) mintegy 4-5 liter folyadékot ittam, változó tápértékkel. Egész éjjel evésről álmodtam. Gátlástalanul faltam be minden ételt. Utána volt egy kis bűntudatom.
Másnap, sajnos, korán kellett kelni, így nem maradt időm olyasféle reggelire, mint ami már egyszer bevált. Nem jutottam a doboz tej végéig, bár hősiesen gyűrtem le a torkomon egymás után több bögrével, gyorsan.
El kellett menni a vizsgákat megnyitó ócska ceremóniára. Itt az volt a baj, hogy azoknak, akik rögtön ezután vizsgáztak, gondos kezek ínycsiklandó svédasztalt állítottak össze, rogyásig. Ingyen kaja…! Valahogy mindig vonzott, bár tudom, hogy disznóság. Nem nyúltam semmihez, pedig a meggyes piskóta nagyon kínálta magát, hanem sietve hazajöttem „Én csak kedd délelőttre vagyok beosztva” – megnyugvással.
Erről egyébként nem hivatalosan már tudtam, de azért számítottam rá, hogy még érhet kellemetlen meglepetés. Azon felül rettenetesen izgultam, mert nem tudtam, pontosan milyen segédeszköz megengedett a vizsgán, s mivel gyorsan jöttem el, elfelejtettem megkérdezni.
Hétfőn összesen – úgy emlékszem – hat liter fogyott. A teával dúsított limonádé ennek a napnak az újítása. Így nem puszta citromos vizet iszom, hanem cukor is van benne jócskán, ami, valljuk be, mégiscsak kell. Meg az íze miatt is „változatosabb”.
Anya kérdezte, hogy kérek-e málnát. De lehet, hogy ez még vasárnap volt. Reggel. Már majdnem elfogadtam, mondván, hogy ez csak gyümölcs, de aztán eszembe jutott, hogy ez nem így működik. Ennyi erővel mondhatnám azt is, hogy hús igen, tészta nem, kivéve a bélszín, mert azt nem, mert a lasagne, mert azt meg igen. Bonyolult kikötések… akkor már egyszerűbb, ha azt mondom: „semmit” – és ez azt jelenti: „semmit”. Tényleg semmit. Gyümölcsöt se.
Kedd reggel volt a vizsgám. Kaptam szőlőcukrot, de mivel azt mondtam, semmit, inkább beledobtam a teámba. Felolvadt, megittam. Inni már szabad. Igaz, iszonyú lassan olvadt. A svédasztal körül sürgölődő önkéntesek szorgalmasan ajánlgatták a megrakott szendvicseket, pogácsákat, süteményeket… a vizsga után pedig csokoládét, mert aki már túl van rajta, az megérdemli. Előtte arra hivatkoztam, hogy nem akarok ételmaradékos szájjal ülni a vizsgáztatók elé, utána meg valahogy elhárítottam. Kérdezték, reggeliztem-e már. Hogyne, egy liter tejet, válaszoltam. Ugyanis hazudni nem szeretek, éppen ezért (vagy „mert”) nem is tudok. Borzasztó.
Végül úgy jöttem haza, hogy elraktam egy csokit az öcsémnek, úgyis mostanában volt a születésnapja, de még családilag nem tartottuk meg; és néhány különböző sütit meg pogácsát, magamnak, akkorra, amikor már ehetek.
Egyébként hétfő éjjel is azt álmodtam, hogy eszem. De a fasírtot már, minden erőmet bevetve, elutasítottam. Csak egy tál meggylevest kanalaztam be. Leves az folyadék, de tele volt gyümölcsökkel. Mit ad Isten, kedden tényleg meggyleves volt. Nagymamám ebédkísérleteit volt a legnehezebb kivédeni. Ittam egy tálkányit. Semmi gyümölcs.
Túl a vizsgákon már lustálkodhattam. A Kedvesemnek még volt hátra, tehát marad az olvasgatás, írás… találtam egy villanyírógépet nagyiéknál, kifejezetten mókás.
Úgy volt, hogy barátnőm átjön – a sok tanulás mellett kissé elhanyagoltuk egymást – de némi elintézetlen dolga akadt kedd délutánra, ezért inkább felhívott, hogy aludjak náluk.
A vacsorát még könnyű volt hárítani, mondván, ebben a melegben… és különben is, késő van már, megfekszi a gyomrom.
Reggel belém diktáltak egy joghurtot. Ittam, bár csupa maszat lett a szám, de így nem számít evésnek. Hasonló csellel éltem a megkívánt diófagyi kapcsán a szerda délutáni hőségben. Öntöttem rá némi narancslevet, és megvártam, míg elolvad kissé. Elkortyolgattam.
Szerdán már kevésbé érdekelt az egész böjtből adódó éhezés, mert tudtam, hogy este lesz a vizsgákat záró nagyszabású Vacsora, ami előtt találkozom végre az én Egyetlenemmel, aki így felold a fogadalmam alól. Persze nem tudott róla. Elmondtam ugyan, amikor végre kijött a vizsgateremből, szegény, de elég zavaros lehetett a magyarázatom, s így nem értette.
Aztán elkísért a buli színhelyére, s én olyan jót ettem…!
Este értem jött kocsival. Sajnos ezt már senki nem látta. A vacsora ugyan remek hangulatban telt, utoljára együtt a banda, de éreztem, hogy ez az egész egy nagy hazugság. Amíg minden nap össze voltunk zárva kötelező jelleggel, valahogy nem jöttünk ki ilyen jól…!
Aztán, amikor szállingózni kezdtek a népek el, gyorsan felhívtam a Kedvesemet. Tizenöt perc, mondta, és hogy menjek ki az utca végére. Egy darabig még ácsorogtam a többiekkel az étterem előtt, próbáltam hozzászólni a lanyhuló beszélgetéshez, ezzel is húzva az időt.
Sokan elmentek, néhányan maradtunk csak, aztán mi is elindultunk, szerencsére jöttek páran arra, amerre nekem kellett, és a sarkon megláttak egy gyönyörű, kék, csillogó sportkocsit. Fényképezkedni kezdtek előtte, ennek csak örültem, addig is megy az idő. Csak érne már ide, gondoltam, de azért fontosnak láttam hangoztatni, hogy értem jön a pasim autóval, nehogy még a végén ne lássák.
Megmutatták egymásnak a fényképeket (aki digitális géppel mászkál, annak könnyű!) -, és én is meg akartam nézni, de ezt, úgy látszik, nem hallották meg. Hirtelen, köszönés nélkül, mint a szétrebbenő megijesztett galambok, elmentek. Utánuk szóltam, hogy sziasztok, de semmi eredmény. Visszafordultam, s ekkor láttam meg, hogy a sportkocsiba most szállt be a tulajdonos meg a barátnője. No lám, majd elmesélem nekik, hogy miután faképnél hagytak, én még láttam azt, akié az autó volt. Aztán rájöttem, nyilván ők is látták, ezért menekültek olyan gyorsan el.
Egy perc múlva begördült a lámpához a Kedvesem. Végre! Odaszaladtam hozzá. A kocsiban, hazafelé, majdnem elsírtam magam, a hülye csoport miatt, meg a hülye magam miatt, hogy miért is kellett ezeket az éveket elszúrnom köztük. Másodjára búcsúztam úgy egy osztálytól, hogy örültem, hogy vége van, csak az fájt kegyetlenül, hogy örülök, mert ez azt jelenti, hogy nem volt jó. Az előző osztályomban viszont úgy éreztem, hogy ők a hibásak a kapcsolat megromlásában, de itt, itt egyértelműen én voltam. És ez az „osztály” igenis hiányozni fog, talán csak maga az érzés, hogy tartozom egy csapathoz, még ha nem is volt igazi csapat soha, és nem is tartoztam hozzájuk. Pedig mennyire vártam a ballagást. Visszás dolog ez.