Egyedül a hidegben,
Fekszek egy veremben.
Csak bámulom az eget fent,
Álmodok, veletek csillagok.
Kiszállnék de nem lehet,
Felállnék, de nem merek.
Saját cellám saját lelkem,
Álmodok, magamba nézek.
Miért kell nekem ez a zárka?
Miért vagyok itt bezárva?
Miért nem megyek, ha mehetek?
Álmodok, de nem élek!
Azt hittem ez az út helyes.
Ha ezen járok az élet teljes.
Szeretetről álmodtam,
Álmodok, hát feladtam.
Lenne egy kéz, ki értem nyúl!
Lenne egy fény, mi értem gyúl!
Lehetnék kint megint!
Álmodok, s szemem kitekint.
Nem látom az utat,
Csak a sötétség fogad.
Ebben szemem hiába kutat,
Álmodok, kívánságom fogan.
De egy a százhoz,
Csak egy újabb kérés.
Elviszi a szél,
Csak álmodozok, nem kérdés.
1 hozzászólás
Szia! Érdekes a versed, örültem, hogy elolvastam! Hát, igen, az álmokról jó sokat lehet írni, valóban, jó téma, legyen az tudatos vagy tudattalan. A versben megszólaló vívódik, hogy abbahagyja-e az álmodozást, ahol minden jó, vagy ne, és zárkozzón el a külvilágtól, ahol számára nincs szeretet; legalábbis nekem ez jött le, ezt láttam meg benne 🙂 . Sokszor újra és újra aktualitást nyernek az ilyen dolgok, nem egy ember életében. Üdv. Zemy